Keresztury Dezső zalaegerszegi évei

A fenti idézet díszíti azt a domborművet, amelyet tíz évvel ezelőtt elhelyeztek a hálás utódok Keresztury Dezső szülőházán. A költő büszke volt zalaegerszegi születésére, s végigélve a vérzivataros 20. századot, megtartotta hűségét a városhoz. Többször említette, hogy mindent neki köszönhet. Mert a gyökerek élnek és befolyásolják az utódok életét, szokásait, személyiségét. 

120 esztendeje született, 1904. szeptember 6-án – Zalaegerszeg díszpolgára, s talán a nemzet egyik utolsó polihisztora, a 20 század nagy tanúja – Keresztury Dezső. A szülőváros Keresztury-emlékévnek nyilvánította a 2024-es esztendőt, s események, rendezvények egész sorával emlékszik nagy szülöttje életére és munkásságára. S mivel az elkövetkező napokban több kiállítás és konferencia is bemutatja az ünnepelt művészeti és tudományos munkásságát – egyik kortársának találó jellemzésén túl – jelen írás csak az alkotó ifjú-, illetve időskorának Zalaegerszeghez kapcsolódó eseményeiről szól. 

Hegedüs Géza (1912–1999) így írt kortársáról: „Keresztury Dezsőt nem lehet egyetlen irodalmi műfaj, vagy irodalomtudományi ágazat határain belül jellemezni, még a rangsorolás is torzító lenne, mert egyenlő ranggal formabiztos, gazdag érzelmi árnyalatú lírai költő, nagy felkészültségű irodalomtörténész, pontos ítéletű, szemléletesen jellemző kritikus, történelmi látókörű kultúrpolitikus, nagy gyakorlatú pedagógus és ismeretterjesztő (ide sorolom a szerkesztőt is, aki, ha arra van szükség, kitűnő antológiát készít a német költészet magyarra fordított remekeiből). Sorompókon kívüli szellem, aki mestervívó a kultúra számos küzdőterén, de hiteles tanúja is ama küzdelmeknek, amelyeknek résztvevője.” S tegyük hozzá: mércéje mindig Európa volt, életművét nem lehet csak a magyar, s ezen belül a pannon hagyományokra szűkíteni, de családi kötődései, ifjúkori emlékei mégis a pannon örökséghez, a zalai gyökerekhez kötötték. 

Keresztury Dezső apja, Keresztury József 1899 novemberében kötött házasságot a nemesgulácsi kisnemesi Eöry család lányával, Etelkával. Tehetsége, szívós munkája, jól menő ügyvédi irodája és a hozománnyal való gazdálkodása a város legtekintélyesebb lakói közé emelték. Ekkor építette a főtér és a Csány út sarkán (ma Kazinczy tér–Mártírok utca sarka) a modern emeletes lakóházát. (Itt született még az átépítés előtt Keresztury Dezső, a gyermekek közül harmadikként, 1904-ben). A Jánka-hegyen modern kertészetet, mintagazdaságot hozott létre – amely villának is beillő épülete ma Keresztury-­ház néven helyi védettség alatt áll. Gyermekeit gondosan nevelte, gyakran olvasott nekik, fő témája a magyar történelem, s Vörösmarty: Zalán futása volt. Igyekezett beléjük táplálni a jellemszilárdságot, az igazmondást, az erkölcsi tisztaságot. Dezső így emlékezett évtizedek múltán apjára: „Apám nem volt közönséges ember, bár vagy éppen mert sohase akarta magát többnek tartani másoknál… rendkívül kötelességtudó… okos ember volt. Példaszerűvé tette sokoldalú érdeklődése, a legfontosabb dolgokban komoly hozzáértése, mindhalálig tartó kísérletező és tanuló kedve, jellemszilárdsága, nyájas határozottsága… Mentől jobban távolodtam tőle – az időben –, annál jobban megnőtt a jelentősége, a példaadása a kötelességtudásban a kitartó tanulásban.” „Apámtól örököltem a szorgalmat, de főként a szellemi nyíltságot, a józan ítéletalkotást, a valósághoz hű képzeletet.” 

Apja megdöbbentő halála radikálisan változtatta meg Dezső fia életét. Az addig könnyelmű, felelőtlen fiatalember soha nem felejtette el édesapja erőfeszítéseit. Talán ezért válhatott a magyar művészeti élet egyik legnagyobb alakjává, emberi, erkölcsi példaképévé: „Nem mindig tudatosan, de szándéktalan ragaszkodással, újra meg újra neki kívántam méltó emléket állítani” – írta emlékirataiban. S hogy egész életében ő volt számára a példa, bizonyítja az apja halálának 50. évfordulójára írt megrázó erejű verse, az „Emlékezés apámra”. 

Keresztury Dezső 14 éves koráig élt Zalaegerszegen. Nem hosszú idő egy gazdag életút alatt – mégis az itt átélt élmények egész életre „az ifjúság fényes földjévé” tették számára a várost. „Nem csak testem szülőhelye volt – vallotta később –, hanem neveltetésem, ha tetszik: műveltségem alapvetője is. Egész életem során odakapcsolódtam.” Megmaradt benne a kisvárosi hajnalok lüktető ébredése, rohanások az olajpadló szagú elemi iskolába, majd a város büszkeségébe, a főgimnáziumba, amely előtt csodálatos vadgesztenyesor emelkedett. S a volt megyeháza előtti tér – ahol a Deák-szobor előtt golyózott barátaival, s óhatatlanul megfertőződött a történelmi emlékekkel, hiszen tudta, hogy a téren siettek hajdan a haza védelmére Zrínyi Miklós katonái, később pedig a közügyek szolgálatában Festetics György, Kisfaludy Sándor, Deák Ferenc és Csány László. S azt is, hogy a zalai emberek ezt sosem feledték el. Megmaradt benne a határjárók emléke, a bámészkodás a felvonuló huszárok seregén, s a csavargások élménye az egész főutcát betöltő országos vásárok sátrai között, a hadifogolytábor, a menekültek fogadása, s elevenen élt a diákcsínyek emléke is, a testvéreivel alapított „pipaklub”, a késő estig tartó mozielőadásokról való „hazasettenkedés” – hiszen a diáknak utcán járni hét óra után nem volt szabad. Jól ismerte a belvárost, hiszen otthonától 2-3 percre volt a megyeháza, a templom, apja munkahelye, a mozi, az elemi és középiskola. De jól ismerte a település távolabbi pontjait is. Nagybátyja az olai városrészben a család régi birtokán gazdálkodott, nagyapja pedig ebben az időben már lányánál, Kaszaházán lakott zsúpfedeles nagy parasztportában. Csavargásai közepette velük is kapcsolatot tartott. A legkülönbözőbb társadalmi rétegű emberekkel találkozott. Természetesen ismerte apja értelmiségi barátait is. Nyitottságát, közvetlenségét élete végéig megőrizte. „Szerettem a várost – emlékezett –, de igazán szabadnak és boldognak mindig a falakon kívül éreztem magam. A „hegyen”, ahogy felénk a domboldalakra telepített szőlőskerteket nevezték, az Alsóerdőn, a csácsi, bozsoki lankákon, a Váliczka partján, meg a kövesítő forrásnál, ahová apám néha magával vitt, vagy ahová elcsavarogtam.” Otthonának tekintette a Jánka-hegyi mintagazdaságot, ahová a tanév végén a család mindig kiköltözött, s őszig ott lakott. „Ez volt számomra az Éden. Ott ismertem meg az állatokat, a növényeket, mindent, ami fontos lett később az életemben.” Itt tanulta meg a földművelés és kertészkedés ősi fortélyait – amelyhez aztán mind költészetében, mind pedig a mindennapi életben haláláig hű maradt. Boldog gyermekkora élményeiből merített erőt a megpróbáltatások éveiben.

Csintalan gyermekként minden huncutságra kapható volt. Nem volt jó tanuló, de éles eszű, az ismereteket mágnesként szívta magába. Apja segítségével kiolvasta a Kaszinó teljes könyvtárát. De testvéreivel együtt otthon is volt mintegy 150 könyvük. Szegényebb barátai kedvéért egy ideig saját „kölcsönkönyvtárat” üzemeltetett. A hazaszeretetet a nagy zalai elődöktől, Zrínyitől és Deák Ferenctől tanulta. Jó alapot adott számára a helyi elemi iskola, majd a főgimnázium. Sokat tanult Marton Boldizsártól (a későbbi híres Marcellus atyától). A boldoggá avatásra felterjesztett atya fiatal tanárként Keresztury Dezső osztályfőnöke, s egyben bérmakeresztapja volt. Később ő segítette első írásainak megjelentetését a helyi lapban. Borbély György, a „Csány-szobor apostola” is tanította, s miközben ő buzgón segített neki gyűjteni a szoborra, észrevétlenül mélyült magyarságtudata. A pannon örökség tisztelete, a szülőföld és haza szeretete mély gyökeret eresztett az érzékeny fiatalember szívében. Utolsó zalaegerszegi évében Mindszenty (akkor még Pehm) József volt az osztályfőnöke. Az akkor még zabolátlan ifjúnak nem volt kiegyensúlyozott kapcsolata vele. A sors fintora, hogy közel 30 évvel később – mint herceg­prímás, illetve vallás- és közoktatási miniszter – ismét kapcsolatba kerültek, de az iskolai oktatás jövője érdekében, akkor sem tudtak közös véleményre jutni. 

Apja tragikus halála után Keresztury Dezső elköltözött Zalaegerszegről. De a gyermekkori emlékek, a zalai emberek értéktisztelete és toleranciája mindvégig visszaköszönt költészetében, életvitelében. 1918 után csak a Jánka-hegyi ház maradt a család tulajdonában. Így csupán a birtokkal kapcsolatos gazdasági ügyek intézése miatt töltött évente egy-két napot Zalaegerszegen. Kivétel ez alól 1923 nyara volt, amikor hosszabb időt töltött a városban. Itt érintette meg a jóképű fiút az első szerelem – Bilovetzky Rózsa személyében. S ekkor jelent meg első verse is nyomtatásban a Zalamegyei Újság 1923. július 15-i számában. A következő évtizedekben ritkán járt szülővárosában. De műveiben gyakran feltűntek a hazai motívumok. (Példa erre az ősi magyar hagyományok védelmében írott Zalai vásár című híres verse, amelyben az Egerszegi vásárt, mint ünnepi alkalmat, pannon hagyományt festi le, vagy ugyanebből az évből a „Lángeszű józanság földjén” című tüneményes esszéje. 

Amikor miniszter lett, szívesen fogadta a hazulról jövő üdvözletet, s örömmel beszélt emlékeiről. El is látogatott a városba, s magánemberként vett részt Baráth Ferenc polgármester húgának esküvőjén. Látva régi iskolájának nehéz helyzetét, intézkedett, hogy a Hazahozatali Kormánybizottság táborából ismét tanintézetté válhasson. A 60-as évek közepétől, majd nyugdíjba vonulása után fűzte ismét szorosabbra személyes kapcsolatát a várossal. Mindennapos vendég lett Zalaegerszegen, s általa Zalaegerszeg is a magyar irodalomban. Nem csak költészetében, s tudományos műveiben jelent meg a város, hanem jó értelemben vett menedzsere, propagandistája lett szülőföldjének. Lírai bevezetőket írt a város által kiadott képeskönyvekhez, rádióban, televízióban népszerűsítette a települést. S amikor 1975-ben a város díszpolgára lett, az indoklásban az is szerepelt, hogy „Zalaegerszeg szinte az ő költészetével vonult be az irodalomba”. A politikai enyhülés után szinte minden fontosabb állami kitüntetést megkapott. Ő akkor is gondolt a szülőföldjére. Állami díjának pénzösszegéből egy irodalmi és egy zenei alapítványt hozott létre hajdani iskolájában, 1978-ban. Ezt 1984-ben kiegészítette a megyei alkotói díj összegével. Végül a közvetlen a halála előtt kapott Széchenyi-díjának a teljes összegét is a Zrínyi Gimnázium alapítványai kapták. 

Az apja által épített Jánka-hegyi ház őt illető örökrészéről lemondott. A város kielégítette a többi örököst, felújította az épületet, s megnyitotta, mint irodalmi emlékházat. Rendszeres hazalátogatásának idején Keresztury Dezső mindig itt, „gyermekkori édenkertjének színterén” lakott. S mivel eredeti bútorokat, festményeket és könyveket is adományozott (több mint 8000, többségében dedikált kötetet), így egyszerre lett a Keresztury-ház az apa és fia, a polgármester és a „poéta doctus” közös emlékháza. Keresztury Dezső, ahogy verseiben gyakran említette, mindig adni, használni akart, mint „jó eső a vetésnek”. Halála előtt 16 napot töltött a városban – búcsúzott. Még egyszer lenézett a Jánka-hegyi ház teraszáról, amelyet Németh János domborműve díszít, az ő mondatával: „Otthoni táj, emléked, mint vér jár szívemben”. Gyönyörködött szülővárosában. S emlékezett. Majd utolsó – e sorok írójának címzett levelében is köszönte a szülőföld szeretetét, ragaszkodását: „Ezek az emlékezések biztosítják, hogy „non omnis morial”, hogy nem halok meg, nem halunk meg egészen; legalább emlékké szépül az, ami egykor valóság volt, amiből újra, meg újra meríthetünk néhány kortynyi jó italt. Hogy lehetővé tettétek ezt a források fölé hajolást, újra megköszönöm…” 

A szülőföldnek is van köszönni valója. Kegyelettel őrzi nagy fia emlékét – s szellemi hagyatékát gondosan ápolja. Az emlékév, a rangos események, s újabb domborműavatás is ezt szolgálja.