Lengyel menekültek Zalában a második világháború idején

A német – szovjet harapófogóból egyetlen kiút maradt: dél felé, Magyarországra és Romániába. 1939 márciusában Magyarország megszállta Kárpátalját és ezzel megteremtődött a magyar – lengyel közös határ. A két ország közötti hagyományosan baráti viszony kínálta a lehetőséget, hogy a lengyel katonák erre kíséreljenek meg menekülni. Ennek eredményeként szeptember 15-től elkezdték átlépni a határt a széthullott lengyel hadsereg visszavonuló katonái és öt nappal később már tízezer menekült tartózkodott Magyarországon, majd, bár a számukat pontosan nem lehet meghatározni, de végül összesen mintegy 100 ezer fő érkezett az országba.

A németek mind Romániától, mind Magyarországtól – mely országok német szövetséges államok voltak – azt követelték, hogy ezeket a lengyeleket azonnal fegyverezzék le és internálják, azaz őrzött táborokba zárják be őket. A Teleki Pál vezette magyar kormány megtagadta a németek kérését, hogy a német csapatok magyar területen áthaladva vonulhassanak a lengyel frontra, és döntött a menekültek ügyeivel kapcsolatban is. A határt megnyitották, melynek eredményeként egész katonai alakulatok lépték át. Részükre az ország három pontján, Losoncon, Szerencsen és Nagykanizsán tábort állítottak föl, ahol elhelyezték őket és gondoskodtak az ellátásukról. Bár hivatalosan internálásról beszélt a nyilvános kommunikáció, valójában ezeket a táborokat csak látszólag őrizték, a lengyeleknek szabad mozgásuk volt. Ráadásul a lehetőségekhez képest mind a kormány, mind a lakosság nagy szimpátiával fogadta és gondoskodott a lengyelekről. Sok tiszt nem is a táborokban, hanem erre a célra átadott üdülőházakban vagy magánházakban lakott és az oldalfegyvereiket is megőrizhették.

A minisztertanács által kijelölt első három helyszín kevésnek bizonyult, és az ország számos pontján állítottak föl újabb táborokat, Nagycenken, Bükön, a dunakanyari üdülőhelyeken, és újabb zalai helyszíneken, Zalabéren, Zalaszentgróton, Zalaszántón, valamint Keszthely és Hévíz térségében is nyitottak tábort. A tábor szó nem is fedi a valóságot minden esetben, mert a menekülteket gyakran magánházaknál helyezték el.

A nagykanizsai tábor 1939. szeptember második felében kezdte meg működését, főként a helyi nagyobb üzemek, a Franck kávégyár és a kefegyár területén, s oda végül mintegy

háromezer fő érkezett, többségükben katona, de voltak polgári személyek is. Utóbbiak jellemzően a katonák családtagjai voltak, de érkeztek egyéb civil menekültek is.

Keszthely környékén 1940-ben létesítettek tábort, amikor az ország másik részén elhelyezett lengyeleket ide irányították át. Ekkor 4 – 500 fő érkezett, jobbára magasabb rangú tisztviselők, értelmiségiek és katonatisztek, valamint a családtagjaik. Ez valójában nem is tábor volt, hanem községenként magánlakásokba vagy üresen álló üdülőkbe költöztették őket, s az ellátásukért az állam pénzt fizetett. Itt is sokan laktak magánszemélyek házaiban vagy egyéb középületekben, nemcsak a városban, hanem néhány környező faluban, például Rigácson és Nemesbükön. Ugyanekkor érkeztek Zalaszentgrót és Zalaszántó térségébe is lengyelek. A tisztek szállását Zalaszentgróton a Korona Szállóban, Zalabéren a Guttmann kastélyban, valamint magánházakban oldották meg.

A menekült lengyelek nagyon gyorsan próbáltak beilleszkedni a helyi életviszonyok közé. Akik tudtak munkát vállaltak, a gyermekek pedig iskolába jártak. Nagykanizsán már 1939 októberében megindult a lengyel elemi iskolai oktatás, amelyik helyet kapott az egyik helyi iskola épületében, s 25-30 kisdiák tanult itt. Még ennél is többen jártak a keszthelyi elemi iskolába, ahol szintén elkezdődött a tanítás. 1940-ben Nagykanizsán, igaz kis létszámmal, de lengyel középiskola, gimnázium is megkezdte a működését, ahova 20-25 diák járt. Nagyon sok kulturális programot szerveztek, volt zenekaruk és színjátszó csoportjuk is. A katolikus templomokban lengyel nyelvű misét és imádságokat is tartottak egy lengyelül beszélő helyi piarista szerzetes révén.

Mindez természetesen a német kormány folyamatos tiltakozása dacára valósult meg, a Teleki-kormány minden esetben diplomatikusan elhárította a német követeléseket. Külön kormánybiztost is kirendeltek a feladatra, Antall József – a későbbi magyar miniszterelnök édesapja – személyében, ő felügyelte a lengyel menekültek ügyeit.

A lengyelek többsége nem maradt Magyarországon a világháború végéig. Folyamatosan szivárogtak át a határon, ami egyre szervezettebb formát öltött. Voltak, akik visszatértek Lengyelországba és partizánháborút folytattak a németek ellen. Sokan azonban dél felé szöktek és Jugoszlávián keresztül eljutottak a tengerpartig, majd onnan hajókon utaztak a világ különböző tájaira, de a legtöbben Franciaországba és Londonba, ahol az emigráns lengyel kormány is működött. Budapesten a lengyel nagykövetségen szabályos sorozó iroda működött, ahol a jelentkező lengyelek papírokat és útiokmányokat is kaptak. A legtöbben beálltak az angolszász szövetségesek mellett felállított lengyel hadosztályokba, hogy majd visszatérjenek a kontinensre a D-napon, vagyis a normandiai partraszálláskor és végigharcolják a háborút Németország kapitulációjáig.