Egyszerű emberek, akik a döntő pillanatban olyat tettek, ami kiemelte őket vitéz bajtársaik közül

– Pilipár Dezső néven született 1913. november 25-én Szalapa községben – kezdte András. – Nem sokkal születését követően családja Zalaszentgrótra költözött, itt végezte el elemi iskolai tanulmányait. Édesapja nyomdokaiba lépett és kitanulta a kőműves mesterséget. Kiváló sportember hírében állt, focizott és a kerékpározott. A felhőtlen ifjúkor fölé lassan, de biztosan árnyékot vetett a közelgő háború. Miután letöltötte katonai szolgálatát, vállalta, hogy tovább szolgál. A 12. kerékpároszászlóalj kötelékében segédkezett Kárpátalja visszavételében, olyannyira, hogy szakaszával együtt ők érték el elsőként a Vereckei-hágót, az ezeréves magyar határt. Később bevonult a visszacsatolt felvidéki területekre, majd Észak-Erdély és a Székelyföld visszavételében, végül pedig a Délvidék visszafoglalásában is részt vett.

Az amatőr történelemkutató hozzátette: a keleti fronton zajló harcokban is bátran állta a csaták tüzét Pilipár Dezső, aki ekkora már zászlóaljának felderítőjárőr parancsnokaként teljesített szolgálatot. Nikolajevka térségében 1941. augusztus 14-én heves harcok dúltak, amikor katonáival bátran rajtaütött egy túlerőben lévő ellenséges oszlopon. Ezzel a váratlan támadással olyannyira sikerült meglepnie és megzavarnia a szovjet csapatokat, hogy a járőr mögött felfejlődő magyar század katonáival karöltve újra támadásba lendülhetett és 40 hadifoglyot ejtett. Másnap egy hasonló mélységi felderítés során ismét nagyszámú hadifogollyal tért vissza. Tovább folytatta az előrenyomulást, amíg egy ellenséges tüzérségi állásra nem bukkant, amelyet tétovázás nélkül megrohamozott és annak kezelőszemélyzetét kézitusában leküzdötte.

– Az ilyen küzdelmekben kizárólag magára számíthatott az ember, nem volt ki mögé bújni – állapította meg Huszár András. – Mikor az adott katona az ellenséggel szembekerült és test a testnek feszült, csak az ereje, a képzettsége, a harctéren szerzett tapasztalata és sok esetben bizony a szerencse billenthette felé a mérleg nyelvét. Két löveg, tüzérségi vontatójárművek és hadifoglyok képezték a zsákmányt, de időközben a szovjet csapatok gyűrűt vontak köréjük. Szorult helyzetükből egy magyar páncélkocsi segítségével szabadultak, majd ismét megütköztek a szovjet erőkkel. A nehéz körülmények és a súlyos veszteségek ellenére bátran helytálltak, amelyben nagyon nagy szerepe volt Pilipár Dezső őrmesternek.

Ezekért a haditettekért, mint a Magyar Királyi Honvédség 11. tagjának, a Magyar Arany Vitézségi Érmet adományozták részére. Ez akkoriban komoly elismerést jelentett, hiszen mindössze negyven magyar katona érdemelte ki a második világháború hat éve alatt. 

– Felvételt nyert a Vitézi Rend tagjai közé, az ünnepélyes eskütételt Munkácson tartották 1942 őszén – szemezgetett tovább kutatásaiból András. – Ez idő tájt változtatta meg vezetéknevét Patakyra. A háború poklában azért történt egy örömteli esemény is, hiszen 1944. november 15-én Aranyodon – ma Zalaszentgrót városrésze – feleségül vette Varga Máriát, akivel élete végéig boldog házasságban éltek. A párnak később két gyermeke született, egy leány és egy fiú. Mint egy magasrangú katonai kitüntetés birtokosa és mint a Vitézi Rend tagja komoly tiszteletnek és társadalmi megbecsültségnek örvendett Zalaszentgróton, azonban ez sajnálatos módon nem tartott sokáig.

Az amatőr történelemkutató hozzátette: 1945. május 9-én a mai Ausztria területén esett szovjet hadifogságába. Három év raboskodás után, végül 1948 nyarán térhetett csak haza Voronyezsből. Nem fogadták tárt karokkal: hazatérése után koholt vádak alapján rögtön letartóztatták, amelyet követően hosszú ideig börtönben kellett sínylődnie. Ezután 1950. január 3-án helyezték szabadlábra, miután minden ellene felhozott vádat ejtettek. Dacára annak, hogy ártatlanul börtönözték be, semmiféle kárpótlásban nem részesült az elszenvedett sérelmekért.

– Szabadulását követően mezőgazdasági munkákból tartotta el családját, később pedig visszatért eredeti szakmájához és kőművesként dolgozott – mesélt tovább. – Kiemelkedő katonai múltjának okán még ekkor is komoly tiszteletnek örvendett, ezért az 1956-os forradalom során őt választották meg a járási nemzetőrség parancsnokának. Természetesen emiatt is eljárást indítottak ellene, de idővel a Megyei Járásbíróság minden vádpont alól felmentette. Ezután már békésebb évek következtek Pataky Dezső életében. A dolgos hétköznapok után szabadidejét a családjával töltötte, de szívesen foglalkozott szőlőműveléssel és borkészítéssel is. Egykori bajtársaival is tartotta a kapcsolatot, hiszen olyan kötelék fűzte össze őket, amely a háború poklában, a csataterek tüzében kovácsolódott. Végül 1985. november 16-án hunyt el, a zalaszentgróti temetőben kísérték utolsó útjára. Sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság "A" kategóriában a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította, így örökös védettséget élvezett. Ebbe a virtuális sírkertbe a magyar történelem és kultúra jelentős alakjainak sírjai tartoznak. Túlzás nélkül kijelenthető: joggal lehet büszke minden zalaszentgróti és Zala vármegyei polgár vitéz Pataky Dezső törzsőrmesterre.

A nagykanizsai amatőr történelemkutató elmondása szerint a második világháborút követő években, évtizedekben sok méltánytalanságot kellett elszenvednie katonahőseinknek. Fizikai erőszak, lelki terror, hosszú börtönévek vagy éppen egzisztenciális ellehetetlenítés; csak néhány példa a kommunista államhatalom változatos eszköztárából. Később valamelyest konszolidálódott a helyzet, de ennek az volt az ára, hogy szinte teljesen kitörölték őket a társadalom kollektív emlékezetéből, nevük és hőstetteik a feledés homályába vesztek.

– A rendszerváltást követően sokat javult a helyzet és szerencsére mindig akadtak olyan lelkes kutatók, akik igyekeztek többet megtudni bátor katonáinkról – folytatta Huszár András. – Hosszú és fáradhatatlan kutatómunka előzte meg a 2022-ben napvilágot látott „Hajlíthatatlanok” című kötet megjelenését is, amelyben a Dr. Szentváry-Lukács János és Maruzs Roland alezredes alkotta szerzőpáros a Magyar Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katonák emléke előtt tisztelgett. Hasonló jellegű mű utoljára 1944-ben jelent meg a témában, Hegedős Gyula és Z. Szabó Béla tollából, amely a „Hősök aranygárdája” címet viselte. Ezek a kivételes katonák egyszerű emberek voltak, de a döntő pillanatban valami olyat tettek, ami kiemelte őket vitéz bajtársaik közül. Példásan szerények voltak és ugyan magukat nem tekintették hősöknek, mégis azok lettek. Örök érvényű erkölcsi értékeket hordoztak magukban, mint a bátorság, bajtársiasság és hazaszeretet. Ezeket úgy is továbbadhatjuk a fiatal generációknak, hogy megismertetjük velük katonahőseinket. 

A nagykanizsai Huszár Andrástól megtudhattuk: még nyolc éve, 2016 tavaszán járt először a zalaszentgróti temetőben és ha csak módjában áll ellátogat Pataky Dezső sírjához, hol mécsessel, hol koszorúval vagy épp nemzetiszín szalaggal. Véleménye szerint fontos, hogy becsben tartsuk a nagy elődök végső nyughelyét.