Batthyány Lajos vértanúsága és a somogyi virtus

A pozsonyi születésű gróf Batthyány Lajos a bécsi nevelőintézet elhagyása után a katonai pályát választotta, majd jogi tanulmányokat folytatott. Huszonegy esztendősen átvette édesapja ikervári birtokainak irányítását, és bekapcsolódott a politikai életbe. Kezdetben csak regionális, majd országos szinten is. Huszonhárom évesen lett a kétkamarás szisztémában működő magyar Országgyűlés felsőházának tagja. Kezdettől fogva liberális nézeteket képviselt. Egyetértett a reformtörekvésekkel: a jobbágyfelszabadítás, az érdekegyesítés, a közteherviselés, a jogegyenlőség bevezetésének és a magyar nyelv hivatalossá tételének szükségességével. 1841-ben az Iparegyesület, 1847-ben pedig az Ellenzéki Párt is elnökévé választotta. Vas megyei birtokára eperfákat telepített, hogy részt vehessen a Széchenyi István által kezdeményezett selyemhernyó-tenyésztésben.

1848 tavaszán a főrendi ellenzék már vezéregyéniségét tisztelte benne. Az 1848-as magyar – áprilisban törvényesített – forradalom győzelme után V. Ferdinánd 1848. március 17-én kinevezte az első felelős magyar minisztérium elnökévé. Batthyány úgy vélte, az elsődleges feladat, amelyet végre kell hajtani: a jobbágyság felszabadítása. A magyar forradalom Josip Jelasics horvát bán támadása után szabadságharcba fordult át, Batthyány lemondott posztjáról, s szűkebb pátriájában, Vas megyében harcolt tovább, ahol súlyos sebet kapott. Nem azért mondott le, hogy meneküljön. Leköszönésének oka teljesen racionális: annak az országnak nem kívánt miniszterelnöke lenni, amelynek alkotmányos uralkodója háborút indított birodalma egy része ellen.

Batthyányt újfent megválasztották országgyűlési követté, s ekkor indítványozta, hogy küldjenek delegációt a császári csapatok vezéréhez, Alfred Windischgrätzhez, békekötés céljából. A küldöttség tagjaként 1849. január 8-án az osztrákok – már Ferenc József regnálása idején – elfogták. Felségárulási per során az olmützi haditörvényszék rövid börtönbüntetésre ítélte, de bécsi ellenlábasai meggyőzték a hadbíróságot: ítéljék először halálra, azután pedig Batthyány könyörögve kérjen kegyelmet. Nem tudjuk, hogy kért volna-e. Mert miután Pestre

hozták, a teljhatalmú "bresciai hiéna", Julius Jacob von Haynau kimondta a végső szót. Batthyányt sikertelen öngyilkossági kísérlete után golyó által végezték ki 1849. október 6-án. Tetemét titkos helyre szállították; a belvárosi ferences templom kriptájában, jeltelen sírban helyezték el. 1870-ben, a kiegyezés után – a Kerepesi úti temetőben – újratemették. Akkor, amikor a Magyar Királyság uralkodója ugyanaz a Ferenc József volt, aki a miniszterelnök kivégzését közvetetten, de engedélyezte.

A magas homlokú, fekete szakállú Batthyány Lajos felesége, a dekoratív Zichy Antónia azonban sose tudott megbocsátani. Antóniát már az 1840-es években a "legbőszebb honleánynak" nevezte az osztrák titkosrendőrség. Nemcsak Zichy Antónia, a feleség, hanem a sógornő, gróf Károlyi Györgyné Zichy Karolina sem feledte a rémtettet. A családi hagyomány szerint a világosi katasztrófa után Zichy Karolina olyan látványos módon tüntetett a Bach-korszak önkényuralma ellen, hogy korbácsolással megfenyegetve kényszerítették külhonba. Antónia – férje végakarata szerint, három gyermekével egyetemben – Svájcba költözött, nővéréhez, Karolinához. A Zichy lányok genfi háza így vált a magyar politikai emigráció egyik fontos centrumává és Batthyány Lajos emlékének őrzőjévé.

Az 1848-as magyar szabadságharc bukását követően az aradi vértanúk kivégzésével Ferenc József elrettentő példát statuált a magyar nemzetnek. Kossuth Lajos emigrációba vonult, Széchenyi István a döblingi elmegyógyintézetben öngyilkos lett. Nehéz idők köszöntöttek a magyarságra, azonban még az abszolutizmus idején is akadt ellenállók. Ilyen volt Somogy és Dél-Dunántúl kormánybiztosa, Noszlopy Gáspár (1820-1853), aki eltökélten harcolt még a világosi katasztrófa után is, hogy felszabadítsa az ország egy részét. Megszökött a hadbíróság elől, majd később egy Habsburg ellenes szervezkedés tagja lett, egy ideig a Bakonyban bujkált. 1852 novemberében újfent elfogták, de megint megszökött. Sikerült aztán kézre keríteni és nem sokkal később 1853 márciusában Pesten kivégezték.

Ha nem is nyíltan, de a magyarok tovább tiltakoztak az osztrák önkényuralom ellen. Így volt ez Somogy vármegyében is, ahol szintén nehezen fogadták el az osztrák uralmat. 1852 júniusában Ferenc József Kaposvárra is ellátogatott, de a település lakói barátságtalanul fogadták. Tömeges ellenvélemény nyilvánítás zajlott 1860. június 14-én is, amikor felavatták Berzsenyi Dániel niklai síroszlopát. A magyar szabadságeszmények jegyében több száz emlékező gyűlt össze az ország számos pontjáról.

Az első megemlékezést az aradi vértanúkról a kiegyezés évében, 1867-ben tartották meg Kaposváron. Ravatalt állítottak fel a katolikus templomban. A korabeli újság így emlékezett: „Kaposvárott okt. 7-kén szintén fényes gyászisteni tisztelettel ünnepelték meg az aradi vértanúk emlékét. A misét Komcsa György kanonok plébános úr mondta. A templomhajójában felállított gyászravatalt 100-nál több gyertya köríté s mellette hat egyenruhás honvéd állott őrt. A gyászisteni tisztelet alatt a kaposvári dalárda énekelt. A közönség legnagyobb része gyászruhában jelent meg.” A boltok bezártak, szinte az egész város tisztelgett – a kegyetlen megtorlás és az osztrák önkény ellenére – a magyar nemzet függetlenségéért életüket adó aradi tizenhárom és Batthyány Lajos mártírminiszterelnök emléke előtt. Nagy bátorság volt mindez akkor, hiszen mint tudjuk, Ferenc József, még ha békét is kötött a magyarokkal, soha nem bocsátott meg az aradi vértanúknak és a magyar szabadságharcosoknak. Kiknek hősiessége, tartása, élettörténete napjainkban is igazodási pont, valódi példa lehet!

Kovács Emőke