Milyen is az élet valójában? - Kiss Gergő párbajtőrözővel beszélgettünk

A 2024 évi Párizsi Olimpia fantasztikus magyar párbajtőr sikere nyomán interjúra kértem a „fiúkkal” korábban jóban-rosszban együtt küzdő zalaegerszegi, - ma már ráckeresztúri – volt válogatott párbajtőrözőt, Kiss Gergőt, hogy beszélgessünk róla, a sporttársakról, s e nemes sportról.

- Az olimpiai közvetítéseken figyeltem az általad megismert, volt sport- és csapattársaidat, edződet, más vezető személyiségeket, s vérzett kicsit a szívem. De azt gondoltam, hogy igen, mindenhez idő kell, be kell érnie a dolgoknak. S adott pillanatban választani kell. Tizenöt évig zajló, igen kemény sportmunkát kifejtve 5 éve befejezted a vívást. Miért?

- 2019-ben indult az olimpiai kvalifikáció. Akkor még nem tudtunk a kovidról, hogy amiatt a 2020-as olimpiát el fogják csúsztatni. A szövetség, és a klub oldaláról sem éreztem azt a támogatást, mely az én felkészülésemet az olimpiai kvalifikációra biztosíthatta volna. Alapos elemzések után úgy döntöttem, hogy 2019-ben az európai- és világbajnokságon részvevő csapat felkészülését segítendő az egész nyaramat érintő edzőtáborok után befejezem. Megköszöntem mindenkinek az addigi támogatást, és hogy tagja lehettem ennek a csapatnak. A mesterdiplomám Corvinus Egyetemen történt megszerzése után két évet intenzíven arra fordítottam, hogy még professzionálisabbá tegyem felkészülésemet. Dietetikus, erőnléti edző, masszőr, pszichológus segítségét is igénybe vettem. 26 évesen azonban azt gondoltam, hogy bár van rá példa - Imre Géza -, hogy 40 év felett olimpián érmes valaki, de jól láttam a nálam 6-4 évvel fiatalabb – most már olimpiai bajnok – társaim kvalitásait, lehetőségeit, s elköszöntem. Edzői, klub és szövetségi szinten megköszönték az addig kifejtett munkámat, azt külön, hogy korrekten és előre jeleztem a visszavonulást. Várnak vissza - mondták - ha meggondolnám magam.

- Elképzeled, hogy egyszer még seniorként visszaugrasz a pástra?

- Egyelőre ez nem foglalkoztat. A vívás három nagyon jó barátot adott nekem, velük néha vívtam mióta visszavonultam, most pedig, ha időm engedi, akkor lemegyek az érdi klubba.

- Azt hittem, már összetörted a fegyvereidet!

- Nem! Büszke vagyok arra a 15 évre, és eszembe se jutott, hogy megváljak végleg a felszerelésemtől! Ki tudja, egyszer még jó lehet. Szívesen lejárok, a fiatalokkal megveretem magamat. Mozogni megyek, élvezni akarom – hogy szép tust adjak-, akkor is, ha kapok mellette ötöt! A fiatalok pedig meg akarnak verni. Én is nyerni szeretnék persze, de ez már nem az, mint versenysportolóként, hogy meghalok a páston a győzelemért.

- Jó vagy még?

- Taktikailag és technikailag igen, fizikálisan nem.

- Már meg is tudtuk, mi a lényeges a vívásban!

- Ezek mellé még a szorgalom, alázat, intellektus is szükséges, az erőnlétről nem is beszélve.

- Sok szép eredményt sorolhatnál fel 15 éves sportpályafutásodból.

- Nézzük, csak a csapatokat: világbajnoki ezüstérem, junior 2013-ban, Porecsben. Akkor a 2016-os olimpiai ezüstérmes olasz csapat tudott csak megállítani bennünket. 2013-as európa bajnoki ezüstérem. Egy tussal kaptunk ki, szintén az olaszoktól. A kadett európabajnoki ezüstérem csapatban, az volt az első Európa bajnokság, amin részt vettem – nagyon szép emlék! Egyéniben a nemzetközi színtéren a legemlékezetesebb kadett II-ként Olaszországban egy európai körverseny, többszáz indulóval, és azt megnyertem, 2010 januárjában.

- Amikor értesültél a magyar olimpiai párbajtőrcsapat összetételéről, jósoltál-e valamit magadban? Gondoltad-e, hogy ilyen ütőképesek lesznek?

- Igen, valamennyire figyelemmel kísérem a férfi párbajtőr eseményeit. Tudtam, hogy a fiúk már hosszabb ideje együtt vívnak, jól összeszokott csapatként. Tibi, Dávid, Máté junior koruk óta egy csapatban vívnak, úgy, hogy ők abszolút ismerik egymást. A 2021-es olimpiára ugyan nem sikerült kvalifikálnia magát a csapatnak, de nem sokkal maradtak le, és akkor már látszott, hogy ez a csapat a következő olimpiára esélyes, és ki is fog jutni. Egyik vívás által megismert barátommal együtt néztük a csapatversenyt, és beszélgettünk róluk. Utoljára ilyen eredményes vívókat párbajtőrben Imre Géza, Boczkó Gábor, Kovács Iván, Kulcsár Krisztián, Fekete Attila idejében láttam, a kétezres évek elején, kilencvenes évek végén. Emlékeim szerint amikor minden egyes világkupáról, ahol elindult a magyar csapat, éremmel , -akár többel is - jöttek haza, egyéniben is, csapatban is. Ezt az eredményességet láttam most bennük, fiatalokban is. Nem véletlen a ranglista egyes, kettes,- Koch és Siklósi- , de Tibi és Dávid is ott van az elején.

- Egyéniben jobb vívni vagy csapatban?

- Maga a vívás egy egyéni sport. Mikor csapatot vívunk, akkor is mindig egy ember van fönn a páston, egy ember ellen. Az egész vívás alapja az egyéni teljesítmény, illetve a csapatot is az egyéni teljesítmény alapján rakják össze. Számomra azonban a csapat mindig egy magasabb hőfokon történő vívás volt: amikor több emberért kell küzdeni, egy országért, egy klubért. Mindig ott tudtam jobban teljesíteni.

- Most tudnál-e valami jellegzetességet mondani a győztes csapatról?

- Ők tényleg egy csapat! De 5 éve nem vagyok már velük szoros, napi kapcsolatban, bizonyára ők is sokat változtak ezalatt, mint én is. Készült azonban egy videó velük, közvetlenül az éremátadás után, míg vitte őket a kisbusz a szálláshelyükre. Az interjút készítő riporter az edzői

stábot megkérte, hogy jellemezzék egy-egy szóval a győztes csapat tagjait, majd kérte a csapatot, azonosítsák be, melyik kire illik? Érdemes megnézni a videót!

- Legyen is itt, hogy az olvasók latolgathassák, melyik kit jellemez: Szerény, Rendes - Kis Szétszórt Bolond- Minden Hájjal Megkent Jófiú - Az Ego. - Volt-e kényes pont az asszókban, amikor a hajadat tépted, hogy ezt meg hogy tehették?

- A döntőben, mikor kiegyenlítettek a japánok, akkor igen. A pályafutásom nagy részében befejező ember voltam: akár előnyből, akár hátrányból, akár egálból, én vívtam az utolsó asszót a csapatban. Nagyon jó volt a japán, nem gondolom, hogy ott bármilyen hiba történt volna, de mégis, téptem a hajamat, igen. Mert amikor ott van két pontos kis előny! Azt tartani kell... nagyon jók voltak a srácok egész végig, de az egál, az mindig rizikó. Bármi történhet! Összességében viszont minden jó, ha a vége jó!

- Előfordul-e, hogy nem bírod nézni ami a következő percekben várhatóan történik a páston?

- Nem, ilyen nincs, tudom nézni, és kicsit más szemmel is, mint egy laikus. Egy példa: Tibike vívott Kano-val a döntőbe jutásért, 13-12 volt a japánnak, pár másodperc volt hátra, és mondom feleségemnek: Tibi le fogja tolni a japánt, mire ő „kiugrik” és Tibi second parád -riposttal fogja megszúrni. Ez egy klasszikus Andrásfi iskola, ezt én is így reagáltam volna, -Tibi bácsi ezt sokat tanítja-, és Tibike is jól tudja - és tökéletesen hajtotta végre! Magával ragad a páston folyó küzdelem. Örülök a jó akciónak, felkiáltok, ha valami olyan dolog történik, ez belém égett a 15 év alatt.

- Ma mit gondolsz, mit kaptál és mit áldoztál fel a vívásért?

- Amit más sportágban elérhettem volna: magasugrás, atlétika, kosár. Ugyanakkor nem gondolom, hogy bármit feláldoztam volna, főleg nincs olyan, amit megbánnék. Áldoztam rá, - de nem fel- a szabadidőmet, kapcsolatokat, azonban inkább kompromisszumokként éltem meg ezt az évek során. Igyekeztem úgy élni, priorizálni, már versenysportolóként is, hogy mindig ott legyek, ami a legfontosabb. Például a szalagavató: részt vettem, de aztán hajnalban indulás Pestre, világkupára, nem buliztam tovább – de ez abszolút nem zavart. Mit nyertem, vagy szereztem a vívás által? Nagyon-nagyon sok mindent. Azt, aki most vagyok, - személyiségben, gondolkodásban, érettségben – azt a vívás is csiszolta, formálta. Alapjában véve egy intellektuális sport, mivel a fizikum mellett fontos, hogy ki mennyire van jól mentálisan, mennyire összeszedett, mire tud fókuszálni. Versenysportban nagyon hamar szembe találjuk magunkat olyan helyzetekkel, melyekkel érett felnőttkorunkban, munkahelyen, családban találkozunk - azzal, hogy milyen is az élet valójában. Nagyon sok élményt adott, sok helyre eljuthattam, megtapasztalhattam, sok sikert és sok kudarcot.

- A kudarc után rögtön, vagy nagyon hamar fel kell állni, az adott asszón belül, nem jövő héten!

- Igen. Annyi idő van az agonizálásra, míg hazaérünk a versenyről, tovább nem. Apám tudna erről mesélni, például mikor Békéscsabáról Zalaegerszegig az út nagyobb része síri csendben

zajlott. Igen, ezt megtanultam. Adott még három jó barátot és számtalan értékes kapcsolatot, abszolút megérte. Millió szép emléket adott, olyan fiatal kort, ami nem kidobott idő. Feltehetnéd a kérdést: elcserélném-e, amit mára elértem, - magánélet, egzisztencia tekintetében-, egy olimpiai aranyra, vagy ezért, hogy a csapat tagja lehettem volna. Nem. Megházasodtam, két gyermekünk, stabil állásom van, ahol megbecsülnek, elismernek. Mind magánéletileg, mind szakmailag jó helyen vagyok. Ezekhez kellett az is, amit a vívás 15 éven keresztül adott és még a mai napig, és tovább, folyamatosan is ad. Jókor hagytam-e abba, már nem foglalkoztat, a döntést alapos elemzések után hoztam meg. Egyéni sportban kimagaslónak lenni fontos az egó, pozitív értelemben. Azonosítania kell, hogy mi a szükséges a sikerhez, és azt mindenáron érvényesíteni, és végigvinni. Ez számomra idegen. Nagyon társas lény, túl szolidáris vagyok. És természetesen forrón gratulálok Siklósi Gergelynek, Koch Máténak, Andrásfi Tibornak, Nagy Dávidnak – s mindenkinek, aki hozzájárult sikerükhöz.

Hát ilyen ez a négyes, a Rendes (Andrásfi), a Szétszórt (Koch), a Jófiú (Nagy) és - az Ego(Siklósi). A 2024 évi, Párizsi Olimpia bajnokai, a magyar férfi párbajtőr válogatottja. És az ötödik, - én úgy jellemzem: Elégedett - volt csapattársuk, beszélgetőtársam Kiss Gergő.