Zafir Mari meg a hortenziák: kiállítás nyílt a Hevesi Sándor Színház előcsarnokában

Zafir Marival beszélgetve szűr­hettük le a fenti tanulságot a Hevesi Sándor Színház nézőtéri előcsarnokában, ahol a minap nyílt tárlat az alkotásaiból. Kiállításának az Én így csinálom címet adta, ezzel is jelezve, nem tartja magát nagybetűs művésznek, számára az alkotás játék, amiben örömét leli.

E varázslatos játszótér nem egykönnyen nyílt meg számára. Évtizedekig készült rá, hogy „egyszer majd” beteljesíti ifjúkori álmát, s hadra fogja azt a tetemes ecset- és pasztellkrétasereget, amit felnőtt élete során összegyűjtögetett. De mindig akadt más teendő. A Zalatervnél volt építészeti rajzoló, majd műszaki könyvtáros, és férjével felneveltek két lányt, akik mára hatszoros nagyszülőkké tették őket.

Ám közben eljött a festészet ideje is. Alighogy nyugdíjba ment, beiratkozott Dienes Gyula művésztanár szakkörébe, amit töretlenül látogat 15 éve, immár egyedüli alapító tagként. S az eltelt másfél évtized alatt sem csillapodott vonzalma kedvenc technikájához, az akvarellhez.

– Sokak szerint csak az olajkép az igazi festmény, de én ezzel vitába szállnék. Dienes „tanár úr” is mindig mondja, hogy akvarellel is születhetnek teljes értékű alkotások, gondoljunk csak Turner, Blake vagy Kandinszkij munkásságára. Egy olajképen addig dolgozom, amíg csak akarok, vakarhatom, javíthatom, kenhetem. Az akvarell azonban olyan, mint a szerelem. Jön, elragad és szállsz vele… A másik kedvencem a pasztell, amiben meg azt élvezem, hogy szinte birkózik vele az ember. Iszonyú mocsokkal jár, tíz ujjal, tenyérrel, kézháttal dolgozom be a színeket, ez is egy külön univerzum.

Az önképzés lételeme, rend­szeresen jár mesterkurzusokra. Idén nyáron már harmadszorra utazik el Pósa Ede balatonszemesi pasztell­krétakurzusára, visszatérő ven­dége a Képző­művészeti Lektorátus és az Országos Képző- és Iparművészeti Társaság (OKIT) nyári festőtáborainak.

– Az OKIT képzési bázist működtet a zalaszentlászlói, Makovecz Imre által tervezett faluházban, rendszeresen biztosít mestereket a fejlődni vágyó autodidakta alkotóknak – meséli. – Múlt nyáron például Eleven Péter festőművész érkezett hoz­zánk Hamburgból, fantasztikus akva­rellista. Egymástól is rengeteget tanulunk, az ecsetfogástól kezdve a festék felhelyezésének módjáig ezernyi apró fogás létezik, amit még elleshet az ember. Mindig van valami, amiben a másik esetleg jobb, amire érdemes odafigyelni.

A legutóbbi kurzuson a virágok festésében mélyedt el.

– Korábban egyáltalán nem izgatott ez a téma. Váza, virág, azt gondoltam, tizenkettő egy tucat. Most azonban váratlanul virágos kedvre derültem. Rájöttem, mennyire más úgy megfesteni egy egyszerű kis pipacsot, kamillát, ha magam szedem a gabonatábla szélén. Mindig is a saját élményeimet szerettem megfesteni, ezen az úton jutottam el a virágokhoz is.

Azok között is a hortenziához, amihez különleges tör­ténet fűzi.

– A kurzusunk egyik résztvevőjének már nem jutott szállás a faluházban, ő Zalaszentlászló szélén lakott, s minden este hazakísértük. Útközben felfedeztem az egyik ház előtt egy hatalmas hortenziabokrot. Na, ebből szerzünk egy ágat, hiszen igazán ecsetre kívánkozik. Másnap este már ollóval felszerelkezve érkeztünk, s próbáltam megszerezni a zsákmányt, de a bokor csak nem akarta elengedni az ágat. Küzdöttünk. Az egész falu aludt, sehol egy lélek, ám egyszer csak a sötétségből elért hozzánk egy hang: Nem szép dolog! Végre megszereztem a virágot, elsompolyogtunk, de nagyon szégyelltem magamat. Mit gondolnak most rólunk, messziről jött „művészekről” a faluban? Másnap mindenki megfestette a hortenziát, én is, a virág elhervadt, de a lelkem csak nem tudott megnyugodni. Közben megtudtam, hogy a bokor melletti házban egy igen idős házaspár él, akiket ráadásul családi tragédia sújtott pár hete. Na, ettől végképp nem lettem jobban. Az az ötletem támadt, hogy nekik ajándékozom a festményemet, s megkértem a falu polgármesterét, aki rendszeresen látogatott bennünket a faluházban, hogy adja át nekik a képet. A polgármester azonban azt felelte: te fogod elvinni nekik… Összeszedtem magamat, s mentem. A 90 év körüli pár éppen fehér abrosznál vacsorázott. Nagy zavarban előadtam jövetelem okát, s a végén könnyezve jöttem el tőlük, annyira örültek a képnek.

Másnap még mindig fogva tartották az érzelmek, s hatásuk alatt elkezdte újra megfesteni a hortenziát, a képzeletére hagyatkozva. Az elkészült kép már nem idézte pontosan az eredetit, a mesterük mégis a tenyerébe csapott, mondván, ez lett a legigazibb…

Zafir Mari kiállítása március végéig látogatható a színházban, áprilisban pedig kétszer ekkora kollekcióval lép a közönség elé Sopronban, a Képzőművészek Házában.