2019.06.15. 17:00
Hemző Károly bárhova felmászott egy jobb látószögért
Sikeres volt, jól keresett, a média világában forgott, mégsem volt soha haragosa. Ez már önmagában is tiszteletre méltó teljesítmény.
Szarka Klára fotótörténész, mellette az 1960-as uszodai felvétel Fotó, reprodukciók: Pezzetta Umberto/Zalai Hírlap
És akkor még ott a hatalmas életmű, több mint félmillió felvétel, hiszen a sarki fűszereshez se ment le a gépe nélkül. Hemző Károly (1928–2012) fotográfusra igazak a fentiek, akinek Szelíd história címmel nyílt kiállítása a zalaegerszegi hangversenyteremben. A kollekcióról Szarka Klára fotótörténésszel, a hagyaték gondozójával beszélgettünk, akit Hemző Károly maga kért fel erre a feladatra.
– Több évtizedes kapcsolat fűzött hozzá, az ő neve már a hetvenes években fogalom volt. Máig emlékszem, milyen tisztelettel és szeretettel beszéltek róla a kollégáim – kezdi Szarka Klára, aki sokáig maga is a sajtóban dolgozott. – Sármos, fiatalos, szellemes, kiegyensúlyozott ember volt, aki nem hízelgett, nem könyökölt, mégis megtalálta a maga útját. Nem volt benne semmi rosszindulat. A véleményét mindig megmondta, de úgy, hogy senkit nem sértett meg vele. A világháború alatt tizenévesen elkapta a tbc-t, három évig kórházban és szanatóriumban kezelték, a betegség haláláig elkísérte. Mégsem keseredett meg, becsülte az életet. Hálás vagyok, hogy Karcsi rám bízta ezt a gyönyörű munkát, s hogy emberként is oly sokat tanulhattam tőle.
Hemző Károly már 14 éves korában laboránskodott a Hunnia Filmgyárban. Fotóriporteri karrierje a Honvéd Sport Egyesületnél indult 1952-ben, optikája végigkísérte az Aranycsapat és Papp Laci felívelését is. Baráti kapcsolat fűzte Puskásékhoz. Később a Képes Sport, majd az öt idegen nyelven megjelenő Magyar Szemle fotósa, képszerkesztője lett. A nyugati színvonalú magazint a külügyminisztérium adta ki országimázs-építésként.
– Az idegenforgalmi témák miatt korán kezdett színesben fotózni, fantasztikus anyaga gyűlt össze a Balatonról, Budapestet pedig hatvan éven át folyamatosan fényképezte – folytatja Szarka Klára. – A lovak fotózása külön fejezet az életében. Gyerekkorában, Orosházán nyaralva szeretett bele a paripákba, számára mindig a szabadságot jelképezték. Járta a méneseket, s valahogy a lovakat is levette a lábukról, játszottak a kamerája előtt… Egyik kritikusa azt írta, olyanok ezek a képek, mintha egyik ló készítette volna a másikról.
Hemző Károlyt számos kitüntetéssel ismerték el – Érdemes és Kiváló művész, Táncsics- és Balázs Béla-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – mégsem szerette, ha fotóművésznek titulálták. Tudakoljuk, milyen látásmód vezette optikáját?
– Alapvetően dokumentarista szellemben fotografált, de rengeteg olyan, kritikusabb szemléletű képe van, ami nem a sajtó számára készült. Pontosan tudta, hogy mi az, ami úgysem jelenhetne meg, szélmalomharcra nem fecsérelte az energiáját. Mély humánummal fotózta az embert, harmónia, kiegyensúlyozottság jellemzi a képeit, s valamiféle szelíd irónia.
Szarka Klárát éppen ezek, a derűs iróniában megmártott zsánerképek érintik meg leginkább.
– A szántódi strandon például a sekély vízbe becipelt nyugágyakon napfürdőznek az asszonyok, de említhetném a BVSC uszodájában készült felvételt is, amelyen sörrel koccint a medencében hűsölő nő és a parton álló férfi. Úszósapka csak mutatóban látszik, s valahogy mégis életben maradt mindenki… A csetlő-botló hétköznapi életet ragadta meg, ami a legtöbb embernek kijut, s ami sajnos igen gyorsan elfelejtődik. Ebben verhetetlen volt… A hatvanas, hetvenes években például, a szakszervezeteknek maszekolva végigjárta Pest megye összes bölcsődéjét és óvodáját. El lehet képzelni, micsoda anyag állt össze a harmonikázó lábú, öt számmal nagyobb mackónadrágban játszó gyerekekről.
Hemző Károly könyvei, kiállításai mindig revelációértékkel bírtak. 1975-ben az egész szakma „hanyatt esett” a Műcsarnokban rendezett tárlatától, amin – elsőként az országban –, hatalmas, többméteres képeket állított ki. Adott rá, hogy kiállításainak legyen gerince, ritmusa, rendje, ne csak lógjanak egymás mellett a képek. Precíz volt és szívós. Sportfotósként betegségével dacolva cipelte esőben, szélben a húszkilós felszerelést, s bárhova felmászott, egy jobb látószögért. Korniss Péter fotográfus, akihez 60 éves barátság fűzte azt mondta róla: senki nem tudott úgy guggolni 90 percig a focipálya szélén, mint Karcsi.
A 80-as évek elején feleségével, Lajos Marival – a véletlen által vezérelve – szakácskönyvsorozat készítésébe kezdtek. Akkoriban még ismeretlen fogalom volt nálunk az egész oldalas, színes képekkel illusztrált szakácskönyv, a siker elsöprőnek bizonyult. Összesen 35 kötetük jelent meg, több mint négymillió példányban, 8 nyelvre lefordítva.
Amikor COPD betegsége miatt már az emeletről is nehezére esett lejönni, lírai csendéleteket fényképezett otthonában. Haláláig dolgozott. Művészeti életművét 2010-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának adományozta. Özvegye alapítványt hívott életre és Hemző Károly-díjat alapított, amire 35 év alatti fotósok pályázhatnak. Azért döntött így, mert férje mindig szeretettel és türelemmel foglalkozott a fiatal fotósokkal.
A június 29-ig látogatható tárlaton több értékes vintage kópia is szerepel, amelyet Hemző Károly még saját kezűleg laborált otthonában. A kollekcióban három zalai témájú felvétel is akad, láthatjuk az egerszegi vágóhidat 1972-ben, a hévízi iszapkúrát 73-ból, s a keszthelyi Helikon Szállót ugyanebből az évből.