A gébárti jurtaház adott otthont Szelestey László néprajzkutató gyűjteményének

Szabó Zoltán 30 éve ismerkedett meg Sze­lestey Lászlóval

Márpedig Szelestey László gyűjteményét így minősítette Szabó Zoltán, a Hagyományok Háza Magyar Népi Iparművészeti Múzeuma vezetője, aki a minap megnyitotta a Gébárti Kézművesek Háza új szárnyában otthonra lelt kiállítást. Szelestey László (1943–2013) néprajzkutató, a Zalai Hírlap néhai újságírója évtizedeket tett fel az életéből arra, hogy felkutassa a dunántúli pásztor faragók hagyatékát, levéltárakban, múzeumokban, plébániákon búvárkodjon, s a fellelt tárgyakat rendszerezze. A 24. órában teljesített értékmentés eredménye most megtekinthető a nemrég felavatott jurtaházban berendezett tárlaton.

Az anyagot és a gyűjtő személyét méltató Szabó Zoltán 30 éve ismerkedett meg Sze­lestey Lászlóval Pécsett.

– Kezdő néprajzos voltam, s rendeztem egy kiállítást a pécsi néprajzi múzeumban a népi díszítőművészet által használt hazafias szimbólumokról – idézte fel. – Bejelentkezett egy újságíró Zalaegerszegről, hogy megnézné. Gondoltam, majd elkalauzolom, szépen elmagyarázok neki mindent, ahogy kell. Aztán legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy ő sokkal jobban ismerte a kiállításon szereplő faragókat, mint én… Szelestey László volt az az újságíró. A kapcsolatunk kitartott akkor is, amikor Budapestre kerültem a néprajzi múzeumba. Ha tehette, felkeresett, böngészte a gyűjteményeket, vitatkoztunk, terveket szőttünk.

Megosztotta a szakmát

Szelestey László rendszeresen publikált, ám a néprajzos szakma némi óvatossággal fogadta megállapításait – folytatta Szabó Zoltán. A távolságtartás oka az volt, hogy Sze­lestey, Herman Ottó szellemi nyomdokán haladva, önálló fogalomként kezelte a pásztorművészetet.

A szakmát azonban megosztotta a kérdés, beszélhetünk-e egy társadalmi csoportnál önálló művészeti tevékenységről. Az európai etnológiában ugyanis nem általánosan elfogadott ez a tétel.

– Mégis az említett férfiakkal kell egyetértenünk, hiszen a pásztortársadalom csoportjai teljesen önálló tárgykultúrát alakítottak ki. Emellett a Dunántúlon új és egyedülálló díszítési technikát dolgoztak ki, gondolok itt a karcolt, spanyolozott felületekre – magyarázta Szabó Zoltán. – Ráadásul az emberábrázolást is beemelték a motívumok közé, holott korábban ez a népművészetnek nem volt sajátja. A 19. században a pásztorművészetben rendkívüli erővel jelenik meg az ember. Saját életükből és környezetükből merítettek, önmaguk ábrázolásán túl gyakori a mátkapár, a pandúr és betyár, valamint a zenészek megjelenítése. A pásztorművészet sajátossága, hogy kiemelkedő gyakorisággal alkalmazta a nemzeti szimbólumokat.

A Szelestey-gyűjtemény, ame­lyet letétbe kapott a Kézművesek Háza, Szabó Zoltán szerint minőségét illetően arra a polcra sorolható be, ahol a legnagyobbak, vagyis a budapesti és a pécsi néprajzi múzeum pásztorművészeti kollekciója található. Annál is becsesebb ez az érték, mivel a történelem viharaiban több vidéki múzeum anyaga megsemmisült, eltűnt, szinte csak a veszprémi és a Balatoni Múzeum mutathat fel rangosabb gyűjteményt.

Három fő tárgycsoport

A gébárti tárlókban három fő tárgycsoport különíthető el, a pásztorkodás eszközei, a használati, valamint az ajándéktárgyak. A pásztor kézenfekvő munkaeszköze a bot, amelynek számos típusa létezik. A legegyszerűbb forma a bunkósbot (más néven kanászbot, betyárbot, ólmosbot), ez alakult át később hajlított fogantyúval rendelkező görbebottá, kampósbottá. A tárlat mindkét típust felvonultatja.

A használati tárgyak sorában kobaktökből készült ivóedények, csont és szaru sótartók (ezek az anyagok tartották távol legjobban a nedvességet), továbbá borotvatokok, gyufatartók sorakoznak fegyelmezett rendben. S meg ne feledkezzünk a gyűjtemény legreprezentatívabb tárgycsoportjáról, a 23 darabos tükrös sorozatról.

Az ajándéktárgyakat értelemszerűen nem maguknak faragták, hanem legtöbbször szívbéli párjuknak vagy valamely kedves nőrokonnak. Így ezek köre kevésbé „pásztoros”. A legjellegzetesebb ajándékok közé tartozott a vászon mosás utáni simítására szolgáló mángorló, a szövéshez nélkülözhetetlen csónak formájú vetélő, valamint a fonáshoz használt rudat tartó guzsalytalp.

A HIVATÁSOS ÁLMODOZÓ

Szelestey László Sárváron nevelkedett, az egerszegi Zrínyi-gimnáziumban érettségizett 1961- ben. A fővárosban nyomdászi végzettséget szerzett, a szakmában töltött évek után a Zalai Hírlap újságírója lett. Megnősült, lánya, Magdolna (Mazsi) 1969-ben született. A 80-as évek közepétől – Szombathelyre költözve – teljesen a néprajzi gyűjtésnek, kutatásnak, kiállítások rendezésének szentelte életét.

A Miskolci Bölcsész Egyesület képzésén magyarságkutatói certificatiót szerzett néprajz szakirányon. A 2003-ban létrejött Magyar Királyi Szent László Lovagrend alapító tagja, legmagasabb kitüntetésüket is elnyerte. Utolsó éveiben betegeskedett, sírja a zalai Orbányosfán található. Önmagát hivatásos álmodozónak tartotta, nagy terve egy pásztor-betyár múzeum létrehozása volt.