A szerzők mutatták be az Egurscug birtoktól Egerszeg végváráig című új kiadványt

Ezt valószínűleg már soha nem fogjuk megtudni, viszont számos egyéb érdekesség kiderült Zalaegerszeg középkori valóságáról a minapi könyvbemutatón, amelynek témája az Egurscug birtoktól Egerszeg végváráig című kiadvány volt. A Zalaegerszegi Füzetek sorozat 16. kötetében napvilágot látott tanulmányokat dr. Bilkei Irén nyugalmazott főlevéltáros és dr. Vándor László régész jegyzi, előbbi az írott források szálát göngyölítette fel, míg utóbbi az évtizedek során előkerült régészeti anyagot vette górcső alá.

Nekik volt köszönhető a kötet élményszerű bemutatása is. Bilkei Iréntől megtudtuk, az államalapítás korából nincs Egerszegre vonatkozó írásos anyag, nem ismert, hogy mikor jött létre a település, és kik voltak a birtokosai. A teljes homályból csak a 13. század közepétől, az oklevelek elterjedését követően bontakozik ki egy-egy szerény részlet. A fejlődés később a település meghatározásának változásaiban is nyomon követhető. 1266-tól Egurscug birtokról szól a fáma, 1328-ban már királyi faluként (villa regalis) említik az oklevelek, 1421-től pedig mezővárosként (oppidum) szerepel. A mezőváros elnevezés amúgy nem arra utal, hogy az ott élők mezőgazdasággal foglalkoznak, hanem hogy a település a mezőben áll, nincs városfallal kerítve – oszlatott el egy közkeletű képzetet Bilkei Irén.

Az 1400-as években Egerszegnek már volt önkormányzata, iparos rétege, piaca. A fejlődés szempontjából azonban még a vásároknál is nagyobb súllyal esett latba a szőlőművelés. Utóbbi ugyanis, egyebek mellett a birtokforgalom dokumentálása miatt, inspirálóan hatott az írásbeliség elterjedésére – mutatott rá a főlevéltáros.

Egerszeg földesurai a 15–16. században is a veszprémi püspökök voltak, ám e hivatal akkoriban inkább katonát, diplomatát vagy éppen gátlástalan hódítót takart, semmint lelkipásztort. Akadt rá példa, hogy a kincstartó egyszerűen elzálogosította Egerszeget, s arra is, hogy egy gazdasági természetű vita eldöntésére az országbíró párbajt rendelt el. Utóbbi 1446 őszén történt. A vitában álló felek – a veszprémi püspök és a szlavón bán – bajvívót fogadhattak a szőlőkről és malmokról szóló konfliktus elrendezéséhez. Sőt, azt is feljegyezte a krónika, hogy a püspöknek módjában állt gyakorlottabb vitézt kijelölni, mint ellenfelének… Ezt a joggyakorlatot Mátyás király szüntette meg az országban.

Vándor László mintegy ötven éve foglalkozik már Zalaegerszeg középkori történetével. A kezdetekről elmondta, a feltárt temetők bizonyítják, hogy a magyarság a 11. század közepe után szállta meg a Válicka völgyét, ennél nyugatabbra nem találtak e korból való sírokat. Egerszegnek 1247-ben már bizonyosan volt kápolnája. A legkorábbi, Árpád-kori településnyomok e templom környékéről, a mai Ady mozi térségéből kerültek elő. Az is megállapítást nyert, hogy földfelszíni házakat építettek, a lakhelyet nem kellett félig földbe mélyíteni, mert rendelkezésre állt kellő mennyiségű fa.

A nyugalmazott múzeumigazgató kifejtette, a beépítettség miatt a terület régészeti kutatása roppant problematikus. A középkori mezőváros kiterjedésének vizsgálatát is csak a Kossuth utcai közműfelújítások és a belvárosi építkezések tették lehetővé. Az előkerült kerámiatöredékek, valamint kályhacsempék minősége alátámasztotta, hogy a templom közelében álltak a módosabb porták, az iparosok azoktól délre, a mai Petőfi utca környékén éltek. A régész hozzátette, ezt az elrendezést a tűzvészek gyakorisága is indokolttá tette.

Egerszeg a középkorban észak–dél irányú, egyutcás jellegű település volt. Keletről a Válicka mocsara, nyugatról a Vizsla-patak határolta. A száraz hátat a Petőfi utca térségében megszakította egy mélyebb, vizenyősebb rész, amelyen túl, a mai Csány tér és a Dél Hercegnője környékén egy újabb kisebb településrész alakult ki – magyarázta a régész, térképpel is illusztrálva mondandóját.

A vár történetére térve elmondta, a város első védfalai 1548–53 között készülhettek, reagálva a fokozódó török veszélyre. A castellum központi épülete az egyemeletes, téglából épített püspöki udvarház volt, amely a mezőváros legvédettebb részén, a mai bíróság területén helyezkedett el. Az első írásos dokumentum az 1568-as leltár, amelyből az is kitűnik, hogy a vár meglehetősen gyenge véderőt képviselt. A harminc évvel későbbi leltár már azt is feljegyzi, hogy az udvarházban, az úr hímes szobájában üvegablakok voltak, míg a számtartónak csak lantornás, azaz disznóhólyagos ablakszem jutott. A szenes házban árnyékszék is akadt, a pincében pedig „feredő kád”. A vár 1601-től, Kanizsa elestét követően végvárrá lépett elő, kétszer is átépítették, bővítették.

A megyeszékhely történetét a kezdetektől a 16. század végéig felölelő kötet a Zalaegerszeg Kultúrájáért Közalapítvány kiadásában, az önkormányzat támogatásával látott napvilágot.