Forduljunk most oda Istenhez

A szertartások és a helyi vallási közösségek erőt adó biztonságát sokan megszenvedik, ám azzal ritkábban foglalkozunk: a „másik oldal”, vagyis aki az online misén, istentiszteleten az üres padsorokkal néz szembe, hogyan éli meg ezt a helyzetet. Vagyis: ki segít a segítőnek? A válasz csak elsőre paradox: pont mi magunk, a lelki hiátusunk s a vágy a támaszra.

Marics József egyháztörténész, a kaposvári egyházmegye nyugalmazott apátplébánosa, aki kápláni szolgálatát 1970-ben Nagykanizsán kezdte, arra emlékeztet, szokatlan a helyzet, de nem példa nélküli.

– Most Pázmány Péter bíboros életével foglalkozom – említi elöljáróban –, és ennek kapcsán merült fel a tény: 1586-ban olyan félelmetes járvány tombolt Erdélyben, aminek következtében például az ott működő 29 jezsuita atyából 18 meghalt. Sajnos történelmünk nem nélkülözi a mostanihoz hasonló szörnyű kórt.

S arra is van példa, hogy nem lehetett a templomokat látogatni: a hódoltsági területen másfél évszázadig gyakorlatilag megszűnt a hit­élet, a törökök lerombolták a szakrális helyeket, nem is volt hova menni. A papokat pedig megölték vagy elüldözték. Buda visszafoglalása (1686) után a kaposvári püspökség 1690-ben legelőbb egy ferences plébániát állított helyre, ahol a következő évben tartották az első húsvéti szentmisét. Időben közelebb van hozzánk 1945 húsvétja, folytatja Marics József, amikor az ünnep előtti napokban vonultak vissza Zala, Somogy és Vas megyében a németek, eközben például Nagyatádon, Nagybajomban, Kutason, Segesden és Inkén felrobbantották a templomokat, így a híveknek ezúttal sem volt mit látogatni. Ezen a vidéken előzőleg nagyon sok papot kitelepítettek, ők csak április 5. után térhettek vissza, addig ezekben a falvakban, városokban nem voltak szentmisék. Ennek az esztendőnek a nagyszombatján a bevonuló bolgárok megölték Martincsevics Pál gyékényesi plébánost és Hajnal Zénó nagyatádi ferences atyát, az oroszok pedig Padányi Sándor inkei plébánost, és a szombathelyi s a győri püspökségnek is voltak vértanúi. A sok kegyetlenség s a félelem miatt ekkoriban az emberek nem jártak misére.

– Az a szomorúság ideje, amikor egy földműves nem gondozhatja a földjét, a tanár nem oktathatja a diákjait – szögezi le a nyugalmazott apátplébános –, s ugyanígy egy lelkipásztornak is fájdalom, ha nem találkozhat a híveivel. Ugyanakkor komolyan kell venni ezt a helyzetet, nem lehet vakon bízni a Gondviselésben, mondván: én hívő ember vagyok, engem a Jóisten úgyis megvéd. Inkább így helyes a gondolat: segíts magadon, az Isten is megsegít. Most tudomásul kell vennünk, hogy az élet védelme s a gyilkos kór kiszorítása érdekében egyfajta nyugállományba kell vonulnunk, de jó, hogy a modern kor vívmányai megengedik: az emberek lélekben velünk lehetnek a szentmisékben. Ez a papoknak erőt, bátorítást ad, hogy az a lelki táplálék, tanítás, ami a szavaikból a hívek felé árad, megnyugtatólag és ösztönzőleg hasson. Buzgónak kell lennünk az imádságban, és a segítő szeretet lelkületével kell a híveink, a rászorulók felé megnyilvánulnunk, most ez a feladatunk.

Hasonlóan vélekedik dr. Kürnyek Róbert, a zalaegerszegi Mindszenty-iskolához kapcsolódó Szent Kereszt Templomigazgatóság vezetője. Mint mondja, ez a lelkipásztorok számára is szokatlan, megerőltető helyzet, hiszen megkérdőjeleződik a szolgálatuk jelentős része, mivel nem tudnak azokkal lenni, akikhez a küldetésük szól.

– Ám ez egyben jó feladat is – folytatja a teológiai doktor –, hiszen jobban meg kell ismernünk az online technikát, amely tulajdonképpen az egyetlen eszközünk maradt. Talán a tanulás és ez a lehetőség kicsit segít bennünket átlendülni a helyzeten. S ez nemcsak a szertartásokra vonatkozik, hanem a személyes kapcsolattartásra is. Persze, az imádságon keresztül is próbálunk tenni azokért, akikkel nem találkozunk, akiket talán nem is ismerünk, de betegek, félnek vagy szenvednek. A diákokkal pedig nemcsak a tananyag átadása kapcsán tartunk kapcsolatot, hanem privát fórumokon is, hiszen ők is nehezen élik meg ezt az időszakot. Gyakran mondják, soha nem gondolták, hogy hiányozni fog nekik az iskola. Ha kimondhatják, megbeszélhetik a problémáikat, az segít a feldolgozásban, ezért is próbálok mindenféle lehetőséget megragadni, ott lenni, jelen lenni – értük. Ez a fajta személyes kapcsolattartás pedig része az oktatásnak is, hiszen előjönnek olyan kérdések, amelyekre a hit ad választ.

Hella Ferenc nagykanizsai református lelkipásztor úgy fogalmaz, fájó az üres templom látványa, hiányoznak az emberek, az ismerős arcok, a beszélgetések, a közösség. Ezzel sokan vannak így, tartva a jövőtől, nem tudva, mindez milyen veszteségekkel járhat.

– Forduljunk most oda Istenhez – ajánlja a lelkész –, kérve, hogy őrző pásztorunkként vezessen és hordozzon minket, vigyázzon ránk, adjon bölcsességet, megfelelő szavakat és Szentlelkét, hogy vigasztalhassuk egymást. Adjon visszatalálást az evangéliumhoz, annak középpontjához, a feltámadás élő hitéhez, Jézushoz. Merjünk bizonyságot tenni, főleg húsvétkor az élő Isten kegyelméről, ami különös módon megtapasztalható.

Arányi Zoltán, Újudvar, Homokkomárom és Gelse plébánosa azt idézi fel: ahol csak lehetett, még a világháborúk szörnyű évei alatt is összegyűltek az emberek a legnagyobb keresztény ünnepre, hogy szentmisén vegyenek részt, ahol pedig a templom sérülést szenvedett, leégett, ott a felszentelt falak közt zajlott a liturgia. Most arra kényszerülünk, hogy „magunk és szeretteink érdekében távol maradjunk templomunktól, és így mellőznünk kell lelki táplálékunkat, az Eucharisztiában rejtőző Jézust”.

– Ám van jó hír: maga az örömhír, vagyis az evangélium – szögezi le. – Jézus nemcsak a szent ostyában van jelen, hanem az Igében is, így otthonainkban is találkozhatunk vele, ha olvassuk a Szentírást, és bekapcsolódunk egy-egy szentmise-közvetítésbe. S eszembe jutnak az üldözött őskeresztények, akik nem gyűlhettek össze nyilvánosan megünnepelni Jézus halálát és feltámadását, ám otthonukban, családjuk körében megtették ezt. És hogy ez mennyire volt hatékony? Az üldöztetés elmúltával nem kiveszett a kereszténység, hanem szárba szökkent, mivel a magot őrizték és öntözgették. Tegyük ezt mi is!