Ludvig Nemzetközi Művésztelep: A művészet nem terjeszti a vírust!

A művésztelep ugyanazt az arcát mutatta a látogatónak, mint korábban. Az alkotók az előző évekhez hasonlóan most is nyitott lélekkel dolgoztak a műteremben, míg néhányan az árnyas fák alatt teljesedtek ki művészetükben. Pedig a házigazda, Ludvig Klára szerint az idei részvétel mindenkitől nagy bátorságot követelt. A járványhelyzet a művészek életére is hatást gyakorolt, tizenkilencen mégis autóba ültek és meg sem álltak Kendlimajorig, ez pedig óriási elismerés. Az idén repülővel érkezőket egyáltalán nem hívtak, ám több új tehetséges magyar művészt köszönthettek. A társaság, mint eddig mindig, fegyelmezett. A távolságtartás megvan, figyelnek a higiéniai szabályok betartására, sokan a kézfogást is mellőzték.

– Ettől függetlenül nem lehet állandóan jelen az életünkben a fenyegetettség érzése, a kapcsolatokra szükségünk van – folytatta Ludvig Klára. – Az elménkben túlléptünk azon, hogy veszélyesek vagyunk egymásra. A kialakult furcsa helyzet megihlette az egyik alapító alkotónkat, az osztrák Georg Brandner festőművészt, aki első projektjeként „Art, Covid–19” címmel óriásmaszkot készített. Egyik hűséges támogatónk azonnal legyártotta az arcmaszk gigantikus, 5x2,5 méteres mását lepedővászonból. Az osztrák művész filozófiája: „A művészet összeköt! A művészet fertőzhet, függővé válhatsz tőle, lehet kritikus, politikus és vallásos is, nem kell mindig szépnek lennie, a művészet lehet dekoratív vagy giccses is, felvidíthat, vagy kiválthat belőled agresszivitást, megszólíthat téged, de az is lehet, hogy nem. Egy azonban biztos, nem terjeszti a Covid–19-et!” Ez a határozott kiállás sok energiát adott a tábor résztvevőinek, akik elhitték, hogy ebben a környezetben a test és a szellem is biztonságban lehet. Brandner a kezdetektől csapatunk egyik fontos személyisége, megmozdulásait soha nem feledjük.

Az osztrák művész valóban kivételes jelenség. Ottjártunkkor épp akkora energiával dolgozott egy képen, hogy közben tetőtől talpig beterítette a festék. Láthatóan még az sem zavarta, hogy szigetelőszalaggal megerősített szemüvegének lencséjén is folytak a színek. Georg elmondása szerint ő ilyen, nincs ebben semmi feltűnési viszketegség, bár kezdetben a mentalitása miatt a többi alkotó furcsa szemmel nézett rá. Aztán megértették, hogy ez nem egy show, pusztán az önkifejezés szabadságát éli meg ilyenformán. Úgy érzi, az eltelt bő két évtizedben a Ludvig-szimpózium a nemzetközi színtéren a kiemelkedő minőséget képviseli. Olyan művészeti olvasztótégellyé vált, ahova minden évben jó tartozni. Örömet jelent számára, hogy a kifordult világ ellenére sem szűnt meg a folytonosság Kendlimajorban.

Ludvig Zoltán festőművészt leginkább az inspirálja, hogy visszatérő vendégeik mellett az újak is szívesen ellátogatnak a művésztelepre. A közös munka, a beszélgetések összetartó közösséggé formálják a csapatot. Emellett kifejezetten hasznosnak tartja, hogy év közben a gyerekek is betekintést nyerhetnek a kortárs festészet rejtelmeibe, kipróbálhatják magukat, míg az amatőr felnőttek körében népszerűek a képzőművészeti kurzusok.

A következő pillanatban már másra figyeltünk. A balatonfűzfői P. Kovács Péter egy vasból készült halszobrot cipelt el az ablak előtt. Elárulta: az előző években látogatóként pillantott be a telep munkájába, idén viszont egy diófa árnyékában készíti érdekes műveit.

– Főleg hulladékvasból dolgozom, általában a meglévő anyagok formája mutatja meg a szobor végső kinézetét – mesélte a járműgépész végzettségű férfi. – A vashal például tartalmaz különféle gép­alkatrészeket, kaszát és egy összetört fogaskoszorút. Szerencsére a baráti köröm ellát alapanyagokkal, bár a zalai látogatás előtt azért felkerestem az egyik kanizsai méhtelepet. Szeretem a rozsdát, nem veszem el a vas energiáját azzal, hogy lefestem.

Bent, a műteremben a korábban készült festmények ölelésében szorgos kezek között alakultak a festmények. Az újságíró orrát az iskolai rajzórákról ismert szagok csapták meg, de ecsetek helyett itt inkább festőkések, telefonkártyák és egyéb alternatív eszközök szolgáltak az alkotásra.

Az egyik asztalnál a békési festőművész, kendlimajori alapító, Csuta György dolgozott. Őt az idén is, ahogy minden évben a baráti közösség irányítja ebbe a környezetbe, mely, úgy véli, egyedülálló atmoszférát biztosít a résztvevőknek. Festészetéről szólva elmondta: sík vidékről jött, ezért a dél-zalai dombokat kifejezetten kedveli, még akkor is, ha nem éppen tájképeket fest. Sőt a koronavírus-helyzet is megérintette, készített olyan képet, aminek közepébe szájmaszkot ragasztott. Vatikáni küldemény című festménye pedig azt ábrázolja, hogy talán már a vírus végéhez közeledünk.

Az újonnan érkezetteket leginkább a zalai lankák között tapasztalt kivételes életérzés kerítette hatalmába. A 33 éves kazincbarcikai származású Verebélyi Diána képzőművész ma Szentendrén él. Megtiszteltetésnek veszi, hogy egy olyan művésztelepen bontogathatja szárnyait, ahol előtte közel 120 elismert külföldi kortárs alkotó tette.

– Szürrealista, szimbolista festőművészként alkottam sokáig, ami a mostani kortárs helyzetben a fejlődő műveimmel együtt is megmaradt – mondta. – Most is úgy gondolkozom, hogy egy-egy megjelenő alak szimbólummá válik a képen. A táborban készült műveimen férfiarcok láthatók, ám ezek felső része eltűnik, például homályba merülő gondolatokat jelképezve. Míg egy másik esetben egy házmotívum került a fejre. Fejlődött a festészetem Kendlimajorban, hiszen új alapozási technikákat ismerhettem meg, az egyik amikor akrilba kerül a nagyon finom homok és azt színezem be, s az itt ért hatásokkal együtt adom át a saját stílusommal vegyítve. Ezenkívül a társaság erőt ad a munkához, sokat jelent, hogy mindenki egyfolytában dolgozik. A közösség és az atmoszféra együtt inspirált, ez egy életforma. Attól szenzációs az ittlét, hogy a művészeten keresztül szinte eggyé olvadtak gondolataink, felvettük egymás rezgéseit.