A gyémántot is csiszolják, hogy értékesebb legyen – Beszélgetés Németh Ferenc világhírű jazzdobossal

Zalacsány, Zalaapáti, Zalaegerszeg, Keszthely és Hévíz. Néhány kedves helyszín Németh Ferenc ifjúkorából, ahová ma is szívesen – és tegyük hozzá: rendre – visszatér.

– A mai napig szeretem Zalát, a szülőföldemet – mondja a világsztár. – Úgy nőttem fel, hogy a környékbeli dombokon, mezőkön mászkáltunk, s ma is így teszek, ha otthon vagyok: körbejárom ezt a vidéket, felmegyek például a bagóvári dombon lévő kápolnához, és persze mindig hívogat a Balaton és Hévíz is. Éltem Győrben és Pesten is 4-4 évet, de úgy gondolom, ez a vidék igazán különleges. Szeretek hazamenni a családomhoz, amely náluk szent, a nagyobb ünnepekkor együtt vagyunk, olykor akár harmincan is. Sok minden fűz ide, s a rokonaim ma is Hévíz és Keszthely környékén élnek.

Édesapja szülei Zalaapátiban, a kastélyban dolgoztak, anyai nagyszülei pedig vindornyaszőlősiek, az erdő mellett laktak, így e tájnak szinte nincs olyan szeglete, amit ne ismerne. A zene pedig, mondhatni, genetikus, hiszen apukája, az ő bátyja és unokatestvérei is muzsikálnak.

– Ahogyan emlékszem, már 4-5 évesen dobos akartam lenni, nem is volt más vágyam, elképzelésem – mesél az indulásról. – Megmaradt bennem, hogy az általános iskolában ki kellett tölteni egy pályaválasztási kérdőívet, amelyben akadt olyan kérdés, hogy inkább kinti, vagy benti munkát, foglalkozást képzelek el magamnak. Nos, az én válaszom erre az volt: ha koncert van, akkor szabadtérit, ha nincs, akkor bentit… Nekem ez családi örökség, a szüleim pedig segítették, támogatták a terveimet, és arra biztattak, ha tényleg ezzel akarok foglalkozni, akkor csak profi szinten szabad csinálni, és mindent bele kell adni. Ők így engedtek utamra.

Zalából aztán Győrbe került – és naponta 7-8 órát gyakorolt. Azt mondja, szükség van a fanatizmusra, ha az ember igazán jó akar lenni valamiben.

– A tehetség önmagában nem elég, hozzá kell tenni a megfelelő mennyiségű munkát – fogalmaz az év dzsesszdobosa. – A gyémántot is csiszolják, hogy igazán értékes legyen, én pedig mindig a maximumot akartam kihozni magamból, már gyerekként is.

Középiskolás korában például az órák kezdete előtt, reggel hétre ment gyakorolni, majd kora délutántól este nyolcig-kilencig megint a dobok mögött ült. Később olvasott egy kutatásról, amelyben kiválóságok életútját vizsgálták, s az derült ki: ahhoz, hogy valaki profi szintre jusson, tízezer órát kell eltölteni az adott területen. Tehát ha valaki csak napi egy órát gyakorol, akkor az évente 365 órát jelent, ami még tíz esztendő alatt is csupán a szükséges harmada. Ennyire egyszerű a képlet.

Aki látta a világ egyik legjobb, igaz történeten alapuló zenei témájú filmjét, a Whiplasht, az a kulisszák mögötti világba is betekintést kaphatott, s láthatta, hogy egy megszállott, kíméletet nem ismerő tanár tönkreteheti, ugyanakkor fel is emelheti az embert. Németh Ferenc is találkozott hasonló karakterekkel.

– Mindenkinek szüksége van egy mesterre, aki ha kell, keményen fogja – és vagy elrettenti, vagy megedzi. Amennyiben valaki nem gondolja komolyan, talán jobb is, ha az út elején kiesik, viszont az is igaz, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt, éppen ezért amikor tanítok, türelmes vagyok, szeretném a legtöbbet kihozni az adott emberből. Voltak szigorú tanáraim, akik megerősítettek, s mindegyikük fontos volt az életemben, hiszen még több gyakorlásra, kitartásra ösztönöztek. Egy fajsúlyos beszélgetés hatására jöttem rá például, hogy amit addig száz százaléknak gondoltam (ez napi 3-4 óra munkát jelentett), az nem elég, így kétszáz százalékra emeltem a szintet. Lehet, más megriadt volna, de engem ez előrevitt – szögezi le.

S ha már a Whiplash… Hatásos, de egyben riasztó is volt a véres kéz látványa.

– Ez kicsit túlzás, filmes elem – válaszolja felvetésünkre. – Persze, a dobverő, akárcsak a kapa nyele, feltörheti az ember tenyerét, de azért vért nem kell izzadni. A dobosok leggyakoribb problémája egyébként az ínhüvelygyulladás, ám ez engem eddig elkerült.

Németh Ferenc 1998 óta él és dolgozik az Egyesült Államokban. Azt mondja, dzsessz­muzsikusként vonzotta New York, erről a világról sok filmet, dokumentumműsort látott korábban. Főiskolásként határozta el, hogy elmegy a műfaj őshazájába. Zenei ösztöndíjakkal előbb Bostonban, a Barkleen tanult, majd a New England Konzervatóriumban teljesítette a masters programot, ezután pedig egy rangos Los Angeles-i képzés következett, ahová kétévente összesen öt embert vesznek fel. Mire ezt az utat végigjárta, nagyon sok zenészismerősre tett szert, így hát amikor végül New Yorkba költözött, gyorsan bekerült a zenei élet vérkeringésébe.

Tavaly a Freedom című album­ért esélyes volt a Grammyre is, a szelekció első lépcsőjén túljutott, bekerült a jelöltek közé, aztán megkapta a Független Zenei Díjat és egy másik projektért a Latin Grammyt, idehaza pedig 2020 végén az év dzsesszdobosának választották egy szaklap közönségszavazásán.

– Ezt nem gondoltam volna, mert az otthoni jazzéletnek nem vagyok aktív szereplője, bár gyakran fellépek Magyarországon, leszámítva persze az utóbbi egy évet, amikor a pandémia miatt ez nem volt lehetséges – fűzi tovább a történetet Németh Ferenc. – Nagy örömmel tölt el, hiszen huszonhárom éve nem élek otthon, mégis számon tartanak az emberek. Van több nemzetközi elismerésem is, de ez a díj nagyon kedves nekem, sokat ad.

A kiváló dzsesszmuzsikus az óceánon túl is ragaszkodik szülőföldjéhez, élményeihez, emlékeihez. Már első lemezén, a Night Songs címűn próbálta ezt megjeleníteni, felidézve a hajdani közös kukoricamorzsolásokat, amikor összejöttek az emberek, s munka közben énekeltek. A legutóbbi Freedom album pedig kimondottan a magyar népzenére épül, ötvözve persze a dzsesszel és más elemekkel is.

– Eljött egy olyan időszak az éltemben, amikor feltettem magamnak a kérdést: mit képviselek, ki is vagyok? – árulja el. – És bár a felnőtt éveimet az Egyesült Államokban töltöttem, a gyökereim mégis Magyarországhoz húznak, ott vannak. Ezt tudatosan beépítettem a zenémbe, nem is akarom elveszíteni ezt az identitást. Magyar leszek életem végéig, és ezt a munkámmal is szeretném kifejezni.

Triójával az elmúlt években többször fellépett szűkebb pátriájában, Zalában, láthattuk például Hévízen és Nagykanizsán. Úgy fogalmaz, minden színpadnak, környezetnek megvan a maga varázsa. Hozzáteszi, szeret klubokban játszani, de nagy fesztiválokon, 5-10 ezer ember előtt is. Mindenütt másra van szükség, ám a legfontosabb, hogy az ember megtalálja a közös hangot a közönséggel. Ez a legnagyobb kihívás, Zalában pedig számára ez fokozottan fontos.

– Vegyes év volt a tavalyi – tereljük a szót a manapság megkerülhetetlen pandémiára. – Márciusig még voltak koncertjeink, az utolsó épp Magyarországon, a Magyar Rádió márványtermében, ahová viszont szaxofonosunk, Greg Tardy már nem tudott eljönni a járvány miatt. Ott Bacsó Kristóf beugrott, három nap alatt megtanulta a zenét, és nagyon jól sikerült a hangverseny. Ezután szeptemberig nem is játszottam, majd New Yorkban kis klubokban léphettem fel, a korlátozások miatt rendre 15-20 ember előtt. A legtöbb koncert azonban virtuális még ma is, nincsenek nézők, csak kamerák. Nehéz időszak ez, hiszen évente általában 220-230 napot turnézok, tavaly viszont mindössze 25 fellépésem volt. Ugyanakkor rendkívül termékeny volt az elmúlt időszak, és nemcsak a rangos elismerésekre gondolok, hanem arra az online mesterkurzusra, amelynek keretében 170 videót készítettem, töltöttem fel. Emellett mintegy 50 duóvideót csináltam különböző muzsikusokkal, ezeket én vágtam, kevertem, s ötnapos virtuális dobkihívást is tartottunk, a világ legnagyobb dobosainak részvételével. Igyekszem megteremteni magamnak azokat a lehetőségeket, amik továbbvisznek, még a jelenlegi helyzetben is.