Amikor meggörbül a gyémánttengely – beszélgetés Bischofné Hesinger Katalin író-költő-festőművésszel

Bischofné Hesinger Katalin író-költő-festőművész, a zalalövői Salla Művelődési Központ és Könyvtár munkatársa fogalmazott így, amikor arról ültünk le beszélgetni, mit tehet az ember akkor, ha külső tényezők miatt alapvetően megváltozik az élete, s kizökken saját komfortzónájából. Kényszerű-e a kilátástalanság, a depresszióba süllyedés, vagy éppen ellenkezőleg: inspirálóan hat ránk az új helyzet? Sztenderd megoldások és helyzetek nincsenek, magunk döntünk arról, mit kezdünk az új körülményekkel, hogyan alkalmazkodunk hozzájuk, miként alakítjuk életünket.

– Ami egy éve történt, arra senki sem készült, senki sem készülhetett fel – mondja Bischofné Hesinger Katalin. – Mintha egy hollywoodi film jelenetei elevenedtek volna meg, a mi generációnk ugyanis nem tapasztalta meg, milyen az, amikor üresek az utcák. Egyszerre félelmetes, mintha kihalt volna a város, mégis megnyugtató, hogy az emberek megértették: vigyázniuk kell magukra. Aztán rá kellett jönnünk: ha kicsit több időt tudunk otthon tölteni, felértékelődik a család szerepe, az ember közelebbre fókuszál, jobban figyel a másikra, s azt veszi észre, hogy semmi sem fontosabb, mint az az apró kis mag, ahová leginkább tartozik.

Bischofné azt mondja, a tavaly tavasszal átélt karanténidőszak kapcsán számos tapasztalata van arról, hogy az emberek mi módon igyekeztek magukat elfoglalni. Sokan szinte azonnal elkezdtek kenyeret sütni, mert a félelem ősi érzéseket szült: hogyan táplálom a családomat, lesz-e elég élelem? Ő maga is régóta süt, s mint mondja: a boltban vásárolt kenyér ízét össze sem lehet, össze sem érdemes vetni a háziéval, amihez érzelmi kötődésünk is kialakul. Dagasztás közben pedig azon töpreng, egykoron mennyire természetes volt gondoskodni a családról.

– Azt gondolom, odahaza az ember sosem unatkozhat – folytatta. – Sokkal több időt töltök most itthon, és soha nem gondolkodom azon, hogy unatkozom, mit is tegyek. Jön magától, tudat alatt az ötlet vagy a felismerés. Vélhetőleg szerencsés alkat vagyok, hogy így fogom fel, de pontosan ez az időszak alkalmas arra, hogy megálljak, elgondolkodjak azon, merre tovább. Nagyobb a csend körülöttem, de a csend létfontosságú számomra, ilyenkor jobban hallom másokon kívül magamat is. Most remekül fel lehet készülni a későbbi feladatokra, az elmaradtakat bepótolni, vagy éppen szó szerint rendet tenni magunk körül, mert értéket létrehozni, alkotni is csak úgy lehet, ha a világ rendben van körülöttünk. Ha rend van a lelkemben, a tudatomban, akkor körülöttem is az van, és ez kisugárzik.

Megtanultam nem odafigyelni a lényegtelen dolgokra, azokra a problémákra, amelyek nem az én ügyeim, nem az én „háborúim”. Nem kell mindenhol ott lenni, nem kell mindenkinek megfelelni, csak tenni azt, amit leginkább szeretek, bármilyen nehéz is ma ennek megfelelni. A tévénézés mellett, helyett milyen praktikus és nem utolsósorban múltban járó expedíció a rég összekuszálódott fényképes fiók rendszerezése, netán albumokba rendezése, a régi társasjátékok leporolása. Ha sok olvasatlan könyv áll a polcon, most van idő arra, hogy ezeket kézbe vegyük. Fontos, hogy az ember apró kis célokat tűzzön ki, és azokat el is érje. Nem voltak virágaid? Hát, most legyenek. Régóta nézegeted a szakadt nadrágot? Miért nem varrod meg? Nekiláttam felújítani a kerti bútorokat. Miért ne tudnám lecsiszolni a régi festéket és újramázolni? Miért maradjon a sötét tónusú barna, legyen helyette inkább tengerkék, nem vidámabb? A kollektív félelem összetartozást szült, nemcsak a családoknál, de a közösségeknél is. Lehetett önkénteskedni, maszkot varrni, ha volt varrógép. Érdekes következménye volt ez utóbbi folyamatnak, hogy felértékelődtek egyes, már-már teljesen elfeledett, vagy a másik ember részéről korábban természetes tudásnak tartott szakmák, ezért aztán arra is rácsodálkoztunk, milyen fontos a másik szakismerete, munkája.

Bischofné azt is mondja: mindig törekedjünk arra, hogy találjunk értelmes elfoglaltságot magunknak, s legyenek körülöttünk olyan emberek, akik nem engedik elfelejteni, hogy a világ alapjában véve szép. Mert lehetnek kivételes helyzetek – mint az elmúlt egy évünk is mutatja –, amikor meggörbül az a bizonyos szilárdnak hitt gyémánttengely, s ilyenkor sokkal könnyebb túllendülni a problémán, ha van mibe, van kibe kapaszkodnunk. Különösen oda kell figyelnünk arra most, amikor szinte ugyanaz a helyzet áll elő, mint egy éve, az elmúlt napok hírei alapján hasonló bezártságra számíthatunk, mint tavaly áprilisban. Véleménye szerint ez sem hiábavaló, s nem is véletlen, hiszen 2020 nyara és ősze azt is megmutatta, mennyire felelőtlenek is tudunk lenni. Amikor a befelé figyelő világ újból „szabad utat kapott”, és elmúlt a rettegés, az emberiség egy igen jelentős része visszatért rossz szokásaihoz, s hamar megfeledkezett az újra felfedezett értékekről. Bár bizakodó, optimista szemléletű embernek tartja magát, mégis tart attól, hogy a világ pozitív változásának lehetősége még nem jött el. Azt mindannyian éreztük valahol a zsigereinkben, hogy az emberiség egy, a jövőjét meghatározó nagy változás felé halad, de bénultan néztük ezt a folyamatot, s azt vártuk, mikor jön már el végre az annyira vágyott Kánaán. Ő viszont abban hisz, hogy a jövőnk jobbá tétele érdekében magunknak kell cselekednünk. Ennek a felismerésére tavaly kaptunk egy esélyt, de nem tudtunk maradéktalanul éni vele. Ezért most újra hazaküldenek bennünket gondolkodni.

– Hiszem, hogy mindennek oka van, semmi sincs csak úgy önmagában és önmagáért, illetve minden rosszban van pozitívum – szögezte le. – Azzal, hogy kényszerűen átalakultak az emberi érintkezési formák, hogy kevesebbet, vagy egyáltalán nem találkozunk fizikailag, mert tartunk tőle, hogy betegek leszünk, rákényszerültünk az otthonmaradásra. Ez tőlünk független tény, befolyásolni kevésbé tudjuk. Hogy ezt szobafogságként éljük-e meg, vagy az alkotás lehetőségét látjuk-e benne, az viszont már tőlünk függ. Persze az is kérdés: lehet-e alkotni olyan helyzetben, amikor a hírek hallatán szorong az ember, amikor elborzasztó adatok ömlenek ránk, hogy hol, melyik országban hányan betegedtek meg, hány embert veszítettek el örökre. Vannak olyan művészek, akik ilyen esetekben elhallgatnak, megfagy körülöttük a levegő. Úgy érzik, nincs miért és nincs kinek. Én viszont azt mondom, s ezt mások is tudatosítják bennem, hogy igenis továbbra is kell festeni, írni, zenélni, vagy ami éppen jólesik. Alkotni bármit, mert mindennek van értelme. Az elmúlt egy év során voltak hullámvölgyeim nekem is, de érdekes, hogy rövid idő alatt több festményem, novellám, versem született, mint bármikor. Négy köteten dolgozom egyszerre, ennyire termékeny még soha korábban nem voltam, ezt valószínűleg ez az új helyzet hozta ki belőlem. Nemcsak az, hogy több időt tudtam az alkotói tevékenységemre fordítani, hanem az is, hogy tudatosan igyekszem a pozitív szemléletmódot előtérbe helyezni. Viszont tény, hogy az impresszióim máshogy szólnak, mint eddig, a festményeken sokkal keményebbek a vonalak és erősebbek a színek, a novellák mélyebb történeteket mesélnek, a versekben súlyosabb gondolatok jelentek meg, ezek is visszatükrözik a jelen időszakot.

Bischofné úgy fogalmaz: egyáltalán nem kell megijednünk attól, ha a koronavírus-járvánnyal terhelt, félelemmel, aggódással és szorongással töltött hétköznapok a megszokottól eltérő gondolatokat szülnek, hiszen maga a helyzet sem szokványos. A kreatív elme szabadságát befolyásolni, mederbe terelni nem lehet, alkotni csak szívből, lélekből érdemes, különben a produktum hamissá válik. Nála a kreativitás új alkotói folyamatokat is megnyitott, elkezdett üvegfestéssel is foglalkozni, amit eddig nem igazán művelt.