Révész Sándor ötven esztendeje van jelen a zene világában

Révész Sándorral telefonon beszélgettünk.

Merre van éppen?

– November óta egy baráti házaspár vendégszeretetét élvezem fent a Mecsekben, egy apró településen. 68 éves vagyok, a veszélyeztetett korcsoportba tartozom, és a harmadik hullám kezdetekor ez kínálkozott a legkézenfekvőbb megoldásnak. Itt nem vagyok nagyon messze a gyermekemtől és a feleségemtől, akikkel 2010-ben töltöttünk itt először, hármasban fél évet, és azóta is vissza-visszajárunk. A hely természetbe ágyazottsága nagyon inspiráló.

Beoltatta magát?

– Természetesen igen – köszönet és hála az egészségügy dolgozóinak. Örömmel mondhatom, hogy a zenészközösségben – a hattagú zenekar és a technikusaink közül – senki nem volt beteg.

Hogy érzi, életének milyen dimenzióját éli? Fölfelé, lefelé, platón?

– Természetszerető ember vagyok, napi 15-20 kilométeres sétákat teszek. Négy évtizede rabul ejtett a természet, az erdők nyugalma, a szabadság térfogata, ennek én nagyon sokat köszönhetek; konzervált bizonyos energiákat bennem. Ugyanakkor nagyon kreatív atmoszféra is; mikor egy szöveggel bíbelődöm, viszek magammal papírt, ceruzát, és ha új gondolatok jönnek, fölírom. Nem vagyok termékeny, sem mint szövegíró, sem mint zeneszerző, de a természet közelsége, az erdő békessége mindig inspirált. Kreatív időszakomat élem. Egészséges vagyok, mindennap tornázom, és olyan dolgokkal foglalkozom, ami a lelket táplálja és revitalizálja. Tettre kész embernek érzem magam mind a mai napig.

Kérem, mondjon pár szót a transzcendens tanok képviselőjéhez, Szepes Máriához fűződő kapcsolatáról.

– Egy barátomon keresztül jutottam el hozzá, 26 évesen. Mária néninek természetesen nem volt fogalma arról a formációról, amiben akkor énekeltem, így semmi előítélet nem lehetett benne – rá egyébként sem volt jellemző ez az attitűd –, emberként fogtunk kezet. Megtisztelő volt számomra, hogy miközben tartottuk egymás kezét és néztünk egymás szemébe, azt mondta: „Mi már nagyon régen ismerjük egymást.” A 26 évesnek a koros, hófehér kontyú, elegáns, finom ízléssel öltözött, kosztümös hölgy, az írónő. Többórás beszélgetéseink értették meg velem, évek után, hogy azt a szellemi ösvényt, amely felé én akkor még tudattalanul igyekeztem, ő már régen járta. Könyve, A Vörös Oroszlán dedikációjaként azt írta nekem: „Útitársamnak ajánlom.” Nagyon szuverén, mindkettőnk életminőségét és karakterét respektáló egymás felé törekvés pecsételte veretessé a barátságunkat. Nem játszottuk azt, hogy akkor már elhunyt édesanyám helyébe lépne, akár „csak” mint szellemi édesanya. Időközben megtudta, hogy én nagyszínpadokon és sikeres zenekarokban játszom, de ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget; egész más dimenzióban találtuk meg a barátság fonalát.

Azon kevesek közé tartozott, akik fiatalon kiugorhattak volna nemzetközi karrierre alkalmas adottságaik révén.

– Ez soha nem érdekelt. Nyelvünk jellegzetességeivel, a magyar emberekre jellemző tulajdonságokkal és érzelmi karakterrel, azt hiszem, csak a népzenében tudtunk betörni. A popzenében olyan egyedülállót alkotni – ma is mondom, öreg fejjel –, ami megmozgatta volna az angolszász, illetve az egész világ zenei piacát, nem tudtunk. Itthon azonban – rácáfolva a mondásra, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában – volt bőven részünk sikerben. A Generált, később a Piramist övező népszerűség és az a szeretet, amely mind a mai napig körülvesz minket, önmagáért beszél, és abszolút elégedetté tesz.

Született tehetség, nem tanult énekelni, mégis szinte teljes fegyverzetben pattant színpadra 16 évesen. Hogyan tartja a mai napig karban a hangját?

– A gitáromon nap mint nap megpendítek egy a-moll akkordot, és megvannak azok a technikáim, amivel a privát, otthoni énekóráimat tartom. Ha feladatokra készülök, akkor egy kicsit többet is foglalkozom vele, mint napi 10-20 percet. Áldás és köszönet Szörényi Leventének, aki elvitt egy ének­órájára. Amit ott, akkor – nem túl sok órán – megtanultam, a mai napig használni tudom. Meg tudom szerkeszteni magamnak az énekóráimat. A zene, ezen túl is mindennapos jelenléttel bír az életemben.

Ha egy fiatal zenész magától tanácsot kérne, mit mondana neki?

– Sokat kell foglalkozni a zenével ahhoz, hogy igazán sikert remélhessen az ember; nem tapsot, hanem eredményt és jó visszajelzéseket. A gyakorlás, a zene varázsbirodalmában való időtöltés nagyon tágítja az ember ismereti rádiuszát, muzikalitását. Én magam 14 éves korom körül kaptam azt a kozmikus oltást a zene világából, aminek hatására bevetettem magam az angol zenei világ motivációinak, vibrációjának, életérzésének megismerésébe. 13 éves korom óta beszélek angolul, pár évre rá kezdtem követni a rangos angol zenei szakújságokat. Akkoriban a lapkiadó vállalatnál bejelenteni, hogy egy ilyen zenei újságot szeretnék járatni, nem volt mindennapos. Tanulmányoztam a zenei óriások életrajzait, a zenéhez való hozzáállásukat, affinitásukat; később ezek az információk arra ösztönöztek, hogy legyek nyitott irántuk, és tanuljak, a magam módján. Gitározni is jószerivel autodidakta módon tanultam meg; amit kell, azt szorgalmasan kigyakorlom, foglalkozom vele. Mindig nagyszerű társaim voltak, akiktől sokat tanultam; kölcsönösen érzékenyek voltunk egymás tehetségére, ebben a légkörben fejlődtünk. Ezt kívánom minden fiatalnak: hogy találja meg azt az ösvényt, ami neki szól, amin a képességeit még tovább tudja fejleszteni.

Sokan tartják istenadta tehetségnek, mégis a szorgalom és az igyekezet szerepét hangsúlyozza. Semmi sem esett az ölébe, mindenért megdolgozott?

– Hát persze. Neveltetésemért áldom az anyai nagyszüleimet, akik a szüleim korai válása miatt fölkaroltak engem. Náluk éltem, ők pedig olyan polgári tisztességre, igyekezetre és szorgalomra tanítottak, ami a zenei pályafutásomra és utamra is rávetíthető. Áldom a nagyszüleimet, hogy ilyen stratégiát, életösztönzést adtak nekem.

A kislánya már tinédzser. Milyen jövőt szeretne neki?

– Tisztaságot, a természet és az élhető világ tisztaságát, és a társadalomnak azt a fajta nyugalmát és békességét, amiben kibontakoztatható egy gyermek élete. A járvány sok kérdést vetett föl, benne is, mint a gyerekekben általánosságban, hogy itt most mi van, és mit kell tenni. Minden létező tisztaságot kívánnék neki – meg a világ összes gyermekének –, hogy békességben, nyugalomban éljenek, ne félelemben. Biztos vagyok benne, mindenki szívét megfacsarja, amikor a menekültek hatalmas tömegekben vonulnak, köztük gyönyörű gyermekarcokat látni, négy-öt-hat évesek. De jó lenne, ha békesség és nyugalom lehetne!

Miközben szerveztük az interjút, kifejezte, hogy nem rabja a csúcsinformatikának.

– A szakmámban rengeteg korszerű dolgot használnak a zenészek – nem hangszert, hanem technikai csodát –, én azonban azzal az élménnyel, ami egy akusztikus gitár, egy zongora megszólaltatásában megnyilvánul, nagyon boldog vagyok. A gitáros vegyen kezébe egy akusztikus gitárt, aminek saját hangja van. Amennyire csak tehetem, távol tartom magam a technikai eszközöktől, de azért bevallom, már nekem is van mobiltelefonom.

Látom, hogy életútesteket is vállal könyvtárakban. Milyen tapasztalatokat szerez?

– Óriásiakat. Lassan másfél éve, Baján volt ilyen beszélgetés utoljára; az ottani könyvtárban léptem fel. Az az atmoszféra, az a csönd, figyelem – felejthetetlen.

Képben van a hallgatóság, tisztában vannak azzal, ki ül a pódiumon?

– Természetesen, mindenhol tartalmas, jó hangulatú beszélgetés után álltam föl. Nagyon szerettem mindegyik estet.

Egy hang zene sincs ilyenkor?

– Nincs. Ezt a fajta énemet nem ismerik a koncerteken; a koncert a zenéről szól, az ülve beszélgetés meg az emberről, és ténylegesen az életutamról. A zene világában már több mint 50 éve…

Mi a fontos az életben?

– A hétköznapok békessége, a munkámban való tisztességes helytállás. Megbirkózni a felmerülő nehézségekkel, legyőzni azokat. Művelni magunkat, hogy a minket körülölelő világban eligazodhassunk.