Volt egy seregünk: a doni katasztrófa emléke az egerszegi Hevesi-színházban

Több szempontból is különleges estének számított augusztus utolsó napja a zalaegerszegi teátrum és közönsége számára.

Egyfelől azért, mert már az év elején, az évfordulóhoz kapcsolódva szerette volna műsorra tűzni a színház a Volt egy seregünk című, műfaját tekintve oratórikus színművet, amely a II. világháborúban az orosz hadszíntérre vezényelt magyar második hadsereg több százezer katonája tragédiá­ját beszéli el. (Mivel a Donnál a magyarok által 1942 nyarán elfoglalt és védett hídfőállásokat érintő áttörés 1943. január 12-én következett, erre az évfordulóra tervezték az előadás premierjét, az alkotói elképzelés szerint szabadtéren, sátorban, hogy a nézők minél jobban át tudják élni az egykori magyar katonák helyzetét, szenvedéseit.)

Másfelől az előadás rendkívüliségét az is adta, hogy ez idáig egyetlen egyszer láthatta a közönség, reméljük, ez változni fog. Harmadrészt nem nagyon fordul elő, hogy a produkció kezdete előtt a függöny elé lép az író-rendező, jelen esetben Moravetz Levente, hogy személyes indíttatásról beszéljen, mielőtt megtekintenénk a darabot. Ezúttal ez történt. Mint megtudtuk, a zalaegerszegi színházban már állandó vendégrendezőként dolgozó alkotó kamaszkorában olvasta a színmű alapjául szolgáló könyvet, nevezetesen Nemeskürty István történész-akadémikus-egyetemi tanár-filmesztéta 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című könyvét, s azóta szeretne színpadi tisztelet­adással adózni annak a 150 ezer embernek, akikről így ír a Nemeskürty-könyv bevezetője: „a 2. magyar hadsereg utolsóként hagyta el Don-parti állásait, és százötvenezer embert veszített két hét alatt”. Moravetz Levente szokatlan laudációjában hangsúlyozta, nem véletlen, hogy Zalában látható először a Volt egy seregünk, hiszen az 1942-ben besorozott zalaiak elsőként érkeztek meg a keleti frontra, hogy utolsóként hagyják el azt, már amennyien megmaradtak a zászlóaljakból. A rendező, aki a magyar történelem különböző korszakai­nak hősei­ről készített már színpadi produkciót (Zrínyi Miklós, Dobó István, Rákóczi Ferenc), fontosnak tartja, hogy ne feledkezzünk meg többé a Don-kanyarban életüket vesztőkről, tömegsírban nyugvókról, akik nem önszántukból kerültek 1500 kilométerre békés otthonaiktól.

A színházi próba kezdetekor olvashattuk a darab előkészítő vázlatában, hogy mivel az akkori híradások nem számoltak be teljes mélységében a katasztrófába torkollott hadi eseményről, a gyász sem következhetett be sokáig a maga méltóságában. Jóllehet, azóta számos módon igyekezett megadni az utókor a tiszteletet a hajdani mártíroknak, kötetek, könyvek, dokumentumkiadványok, naplók, filmek idézték a történteket, a színházművészek szeretnék meghonosítani a folyamatos, akár évenként ismétlődő megemlékezést, aminek az alapja ez a darab lehetne.

Hogyan is épül fel a színházi emlékezés? Az események történeti gerincét négy narrátor idézi fel, jegyzőkönyvek, hadi jelentések, újságcikkek, frontbeszámolók alapján. A mondhatni gyászruhában a színpad szélén elhelyezkedő Besenczi Árpád, Farkas Ignác, Ecsedi Erzsébet, Pap Lujza tárgyilagos, de nem szenvtelen hangján értesülünk az elkerülhetetlen végről, annak előszeléről és tagadásáról, a német és a magyar hadvezetés közt feszülő konfliktusokról. Eközben a katonák rettentő körülmények közti helytállását, félelmeiket, gyötrelmeiket jelenítik meg a korhű jelmezekbe öltözött férfiak, akik között két allegorikus alak, a halál és az élet szimbólumát jelentő férfi és női táncos, Molnár Lilla, Markovics Norbert tágítja a történéseket emelkedettebb térbe, időbe. (Koreográfus Halmi Zoltán, ő jegyzi a Zrínyi 1566 musical táncbetéteit is.)

A nevesíthető hadvezetőket Bellus Attila, Fritz Attila, Hertelendy Attila, Helvaci Ersan David, Szakály Aurél jeleníti meg. Olykor mélyen tragikus ellenpont feszül aközött, amit ők (mentségükre) mondanak, s aközött, amit a névtelen katonák kénytelenek átélni. Amíg a hazai közvélemény alig tudott valamit a valós tényekről, arról, hogy 1943. január 12-én hajnalban, a mínusz 30 fokos hidegben a szovjet Vörös Hadsereg túl­ereje áttörte a Második Magyar Hadsereg 1942 nyarán elfoglalt és addig hősiesen védett hídfőállásait. A darab szóba hozza a hadi katasztrófa kevésbé ismert vonatkozásait is, például azt, hogy a visszavonulást, a hazajutást a német szövetségesek akadályozták azzal, hogy elvették a magyarok még használható jármű­veit.

A katonák sorsának meg­idézése mellett szerelmi szál is fonódik a történetbe. A Mihály Péter alakította főhadnagy és menyasszonya (Kováts Dóra) levelezése kel életre, erős kontrasztot mutatva a hátország romantikus tudatlanságáról.

A következő értelmezőréteget a mű zeneszerzője, Bozó László adja, aki adekvát zenei kompozíciókkal erősít rá az amúgy is torokszorító hatásokra. A dalokat Sasvári Sándor, Bot Gábor, Debrei Zsuzsanna és Magyar Cecília énekli, mintegy kiemelve a megindítóvá sűrűsödő valóságot önnön világából. A rendező, akinek arra is volt érzékenysége, hogy az ellenfélnek emberi arcot adjon, a négyes tagolás adagolását biztos kézzel irányítja.