Színházi levél: A király beszéde című darab a Hevesi Sándor teátrum színpadán

Ez a dilemma Lionel Logue ausztrál beszédtanáré. A 20. század eleji, közepi Angliában. Van ott több is, az övé eltörpül a birodalmi léptékű kínos problémákhoz képest. 

Nagyobb baj az övénél, ha a királyi család márkanévvé, hatalmi jelképdíszletté silányul, ráadásul még ahhoz is fel kellene mutatni a tömeg számára elfogadható trónörököst. Ebből azonban éppen nagyon rosszul áll a Windsor-ház. V. György haldoklik, két fia két okból jó előre ellehetetlenültnek tűnik. Az egyik elvált, kikapós amerikai nővel él, a másik…, nos, a másik… dadog. A makulátlanság és a hagyományos gáncsnélküliség egyiket sem engedi szerepeltetni az amúgy is komplikált európai helyzet miatt nyugtalan alattvalók előtt, akik egyiknek sem hinnék el, hogy puszta tekintélyükkel túlélhetővé tennék az 1936-ban már jól látszódó hitleri kataklizmát. (Filmbejátszás idézi.) 

A király beszédét nézzük a Hevesi Sándor Színházban. David Seidler színművét Funtek Frigyes vendégként rendezve állította színpadra. A Franciaországból hazatele­pült művész az Augusztus Oklahomával már bizonyította Zalaegerszegen, képes egyedi látásmóddal közelíteni ismert történetekhez. Ezúttal a magát akár történeti tablónak is felkínáló történet alakjaiba öntött életet, kis- és nagyszerű jellemeket küldve a színpadra. Embereket, akiket agyonsújt a feladat, s másokat, akiket épp ellenkezőleg, felvillanyoz. 

E felületen kapcsolódik össze Lionel és a dadogó herceg, Bertie (Albert) sorsa. Alaphelyzetük szerint őrületes távolságot kell leküzdeniük, amíg eljutnak egymás megértéséig: a beszédtanár segítségét elfogadni ugyanolyan nehéz, mint megadni azt. A folyamat, ami előttünk zajlik, látszólag nem a jellemek fejlődését rajzolja, inkább azok kinyílását, görcs nélküli megmutatkozását. Ha képzeletben leszűkítjük a nézőpontunkat a két főszereplő dikcióira, gesztushálójára, unikális élményhez jutunk. (Egyébként ne tegyük, rajtuk kívül is nagy alakítások sorjáznak.) Urházy Gábor László e sorok írójának érzése szerint szintet lépett, a színjátszási felfogása új tágasságot kapott, nyilván nem függetlenül Funtek színészvezetésétől. Zártsága, szögletessége mindvégig megmarad, jelezve, nem lehet csak úgy átlépni a gyerekkori rémeket, de ebbe a tömbösségbe költözik bele a pillanatokra felderülő fellélegzés. Készen áll ő a feladatra, a királykodásra, de az előtte tornyosuló akadályok eleve zárójelbe tették a lehetőséget, s ezek között csak az egyik volt az, hogy az apja sem hitt benne. Az utolsó jelenetben elmondott beszéd talán nem olyan tökéletesen hiba nélküli, de a néző már nem a hangoknak, hanem a királyi szavaknak, az Európát óvó mondatoknak szurkol. 

Lionel szerepét Kiss Ernő kapta. Lazább szövetű figura, akit izgató sikerrel kecsegtet a munka: beszélni tanítani a leendő királyt. Hátországa, felesége olyan stabil, hogy az már több mint irigylésre méltó. A két színész egymásra hangoltságát ekképp tetézi Pap Lujza rebbenő odaadása. Bertie felesége karcosabban imádja férjét, Magyar Cecília ele­ganciája egyszerre felel meg az uralkodóház karótnyeltségének és a szeretethiányos férfinak. Ha belegondolunk, ez az Erzsébet volt az anya­királyné, akit a mostani angol uralkodó édesanyjaként még láttunk a televíziós közvetítésekben kecses hintókban üldögélve, hirtelen belekerülünk a Korona-sorozatba. 

Az ő négyesük mögött kavarog az udvar, a miniszterek, az intrikusok, az aggódó jóindulatúak és az ellendrukkerek hada. A trónra méltatlan Davidet (Edward néven kicsit király) Hertelendy Attila szerelmi mámorban úszó, logikus cselekvésre képtelen ficsúrnak ábrázolja. 

Szakály Aurél gonoszan okos érseke átmenet a cinikus egyházpolitikus és az archai­kus, megváltást ígérő főpap között. Joviális aggódása csúnya rosszindulat. 

A korabeli angol kormány és parlament tagjai közt Churchill (Besenczi Árpád) áll át meglepően éleslátóan a rossz­ról a jó oldalra, Baldwin miniszterelnök (Mihály Péter) némileg kétségbeesett, de határozottan határozatlan vezető. 

Farkas Ignác mint V. György roskad a birodalom ránehezedő súlyától, de látja a kezdődő súlytalanságát is, amit a tömeg érez meg hamarosan. Monológja hangokról hangokra lépve, aprólékosan kimunkált színpadi munka. A cselekmény fősodrának alázatos keretfestője Bellus Attila (a BBC bemondója) és Kováts Dóra (David szerelme, a problémákat okozó Wallis Simpson). Mindehhez zöldes-kékes, dinamikusan változtatható díszlet és extravagáns jelmez dukál. Csík György munkája. 

Ma már talán nem nyomorítják meg lelkileg az emiatt dadogásba menekülő királyi kisgyerekeket, s mint látjuk, az elvált amerikai nő is elfogadott választás lett. És talán ma már egy jóravaló leendő király sem ijed meg az üvöltésben jeleskedő, nem dadogó, de borzalmakat hirdető diktátortól.