Deák Péter, az első zalai levéltáros

Írásunk főszereplője 1754. február 5-én látta meg a napvilágot a Deákok ősi hetési fészkében, Zsitkócon. Apja, Deák Ferenc birtokos nemes, az 1665-ben armálist szerzett Péter egyik fia, míg anyja, Szomi Katalin tehetős és művelt közrendű famíliából származott. A család egy fedél alatt élt az apa nős, ám gyermektelen fivérével, Deák János esküdttel és feleségével, Vinter Évával. Tőlük nem messze lakott, szintén családja körében, idősebb bátyjuk, „nemzetes és vitézlő” Deák Péter egerszegi járási főszolgabíró, Deák Ferenc dédapja. A zsitkóci Deák testvérek békességben, atyafiságos szeretetben éltek egymás mellett, legalábbis nem tudunk róla, hogy kapcsolatukat bármilyen komolyabb nézeteltérés vagy peres ügy mérgezte volna. 

Deák Ferenc és János hajlékában a kis Péter volt az egyetlen élő utód, kinek induló gyermek­éveit alig néhány esztendősen beárnyékolta szerető szüleinek és nagybátyjának korai halála. Az 1760-as nemesi összeírásban már árvaként jegyzett fiú feltehetően anyai nagyszüleihez került, ők gyámolították és gondoskodtak az iskoláztatásáról. Erre utal egyik rokona, Szomi Lajos piarista szerzetes, a nyitrai kegyesrendi gimnázium paptanárának 1761. november 18-án kelt levele, amelyben így írt: „ha az Isten éltetni fog, Deák Ferencnek fiacskáját magam mellé fogom venni jövendőre, csak az idén járhassa iskoláit Dobronakon.” A gyöngybetűkkel író, latin nyelvben, jogban és egyéb tudományokban jártas fiatalember 1785-ben állt először Zala vármegye szolgálatába. Ekkor Balassa Ferenc kerületi főispán tiszteletbeli, azaz fizetés nélküli esküdtté nevezte ki. Innét hamarosan átkerült a megyei bírósághoz, és néhány évig törvényszéki jegyzőként működött. 

Deák életének egyik legemlékezetesebb periódusa a Habsburg Birodalom 1790-es (II. József és fivére, II. Lipót) uralkodóváltásához köthető. Ezt megelőzően a még regnáló, ám nagybeteg „kalapos király” – mintegy kiengesztelésképp – a magyar Szent Koronát Bécsből Budára vitette. A jeles eseményre, ahogy az országban mindenütt, Zala vármegye is koronaőrző bandériumot szervezett, amelynek vitézei befolyásos nemes férfiakból, elsősorban táblabírákból és megyei tisztviselőkből verbuválódtak. Ehhez a különleges alakulathoz Deák Péter mint kvártélymester (szálláscsináló) csatlakozott. A parádés uniformist öltő daliás csapat 1790. május 10-től 25-ig Keszthelyen állomásozott. Innét (Deák a szállás ügyében időnként előrelovagolva) a Balaton-felvidéken át Veszprém és Székesfehérvár érintésével június 6-án érkeztek meg Pestre. „Nem láttam tulajdon szemeimmel, de hitelt érdemlő emberektől hallottam, hogy ezen vitéz seregnél szebbet s gyakorlottabbat képzelni sem lehet…” – fogalmazott a bevonulásukkal kapcsolatban Decsy Sándor kortárs történetíró. A zalaiak június 8-tól őrködtek a korona mellett, 10-től Tolna megye banderistáival közösen. Ezt követően a hónap végétől augusztus közepéig a tisztikaron kívül a bandérium több mint harminc alhadnagya közül mindössze hat-hét fő maradt Pesten, köztük a kvártélymester, aki a legvégsőkig kitartott küldetése mellett. 

Miután Deák Péter hazatért Zalába, a főispán évi 300 forint fizetéssel levéltári lajstromozóvá nevezte ki azzal a céllal, hogy a vármegye politikai és törvénykezési iratait rendezze. Legközelebbi teendői közé tartozott a nemesek lajstromának elkészítése, valamint a közgyűlési jegyzőkönyvek névmutató betűsorosainak vezetése. Ezzel ő lett a megye első megbízott levéltárnoka. Deák nem sokáig töltötte be ezt a tisztséget, 1792-ben már járási al­adó­szedő, kinek legfőbb kötelessége: „oly időszakokban, midőn az adózó nép termesztményeinek valamely ágazatából pénzt kap, eljárni, s az adó behajtását szorgalmazni.” Munkája során az Egerszegi járás 109 településének adóügyeit intézte, a községi elöljárók több részletben befizetett summáit két, zsinórral átfűzött és lepecsételt diáriumban könyvelte latin és magyar nyelven. Később, 1804-től 1812-ig már Zala vármegye első számú pénztárosaként mint főadószedő kezelte a központi kasszákat. A bevételekről és kiadásokról folyamatosan naplót, az éves pénzforgalomról pedig számadást vezetett. Feladatát a számvevő, illetve a számvevői törvényszék ellenőrizte. 

Szürke hivatalnoki teendőit egy alkalommal, a napóleoni háborúk idején kalandos küldetés szakította meg. Mivel akkoriban félő volt, hogy a francia hadsereg Zalaegerszeget is megszállja, a vármegye pénztárát biztonságos helyre kellett menekítenie. A főadószedő 1808. június 9-én indult a pénzeskasszával Keszthelyre, ahonnét a felkelő nemesi sereg egyik fő patrónusának, Festetics Györgynek a javaslatára továbbutazott, és Balatonszentgyörgyről tájékoztatta a megyei küldöttséget: „Én Egerszegről a Tekintetes deputaciónak kegyes rendeléséből folyó hónapnak 9-ik napján délutáni 3 órakor megindultam, utamat vettem Misefának, Kapornaknak, Almásnak, Kehidának, Fölső Kustánnak, Büknek, Karmacsnak. Innét 10-én szerencsésen beérkeztem Keszthelyre. Ugyanezen napon estvére érkezett Novák Gáspárné asszonyság, aki azt a hírt hozta, hogy Szentgróton légyen az ellenség, azon okból Őexellenciája gróf Festetics György úrnak bölcs tanácsából másnap, úgymint folyó hónapnak 11-én a Balatonyon által keltem és Balatonszentgyörgyön Őexellenciájának falujában a számtartói házban beszállottam” – fogalmazott úti élményeiről a levelében. Ezt megelőzően, még június 11-én a „veszedelmes környülállások” miatt elrendelték, hogy Kanizsára menjen, és „azon esetre, ha ott sem volna bátorság [biztonság], Somogynak nyomuljon le”, onnét pedig további vészhelyzet esetén Pécsre meneküljön. Deáknak végül mégsem kellett elhagynia az állomáshelyét, mert a nevezetes győri csatát követő béketárgyalások után a napóleoni hadak kivonultak az országból, a vármegye pénztárára leselkedő veszély pedig elhárult. A főadószedő a hónap végén foglalta el újra hivatalát, első bejegyzését július 31-én ejtette a naplófőkönyvben. Ezzel a munkarendje és feladatköre ismét visszatért a rendes kerékvágásba. 

Deák Péter nőtlen és gyermektelen, a hivatásának élő ember volt. Szűkre szabott családi kapcsolatai annyiban merültek ki, hogy időnként elvállalta zalatárnoki rokona (Deák József földbirtokos) vagy közeli ismerősei gyermekeinek a kereszt­apaságát. 1790-ben Gothárd János zalaegerszegi csizmadia­mester elsőszülött leánya számára kérte fel keresztszülőnek. Noha Gothárd 1795-ben elveszítette fiatal hitvesét, második neje, nemes Simonffy Borbála oldalán igazi társra lelt; az asszony hűséges feleség és szerető nevelőanyja lett a félárva kislánynak. Deák komája megbecsült, tehetős polgára volt Zalaegerszegnek. Vallásosságát és áldozatkészségét jól illusztrálja az 1811-ben emeltetett Szentháromság-szoborcsoport ügyének felkarolása, amely napjainkban a Mária Magdolna-plébániatemplom délnyugati sarkánál, a Mindszenty téren látható. 
Megrendült egészségi állapota miatt az idősödő tisztviselő 1812 tavaszán önként lemondott főadószedői hivataláról, és visszavonult a közélettől. Ezt követően ideje egy részét továbbra is munkával töltötte, az elmaradt számadáskönyvek pótlásával azonban folyamatosan hadilábon állt. Emiatt később törvényszék elé is citálták, ám figyelembe véve, hogy „öregségében, elgyengült szemei, mint beteges állapotából származott erőtlenségei miatt, maga már több időtől fogva nem dolgozhatott”, felmentették és egy segédet rendeltek ki mellé. Öreg napjait a megyeszékhelyi kvártélyházban, egy puritán lakószobában töltötte, amelynek bútorzata egy háromfiókos, „diófaszínre festett avét fenyőfasublótból”, egy kis fenyőfa ládából és két, kékre mázolt rozzant ágyból állt. 

Ruházata sem volt különb. Közönséges napszítta kalapot, rongyos lajbit és hitvány mentét, viseletes vászonnadrágot hordott csizmával, mikor csontnyelű nádpálcájára támaszkodva rövid sétákat tett a városban. Elhunyta előtt pár hónappal megtakarított vagyonát a róla gondoskodó Bene házaspárra hagyományozta: „mert legnagyobb ínségemben, az egész világtól elhagyattatván, egyedül ők ápolgattak engem, sebeimtől nem irtózván, ők kötözték azokat és tovább is ápolgatni kívánnának, ugyan is azért, hogy ebbéli szíves fáradozásukat meghálálhassam” – indokolta végakaratát a testamentumában. 

Deák Péter nyugalmazott fő­adószedő, aki a Deák családból Deák Antal alispán és orszá­g-gyűlési követ előtt a legmagasabb fokozatot érte el a hivatali ranglétrán, hosszan tartó, súlyos betegség után 1822. július 19-én szenderült jobblétre. Temetésén a vármegyei tisztviselőket megillető módon hajdúk vitték a koporsóját, sírjánál kirendelt katonák álltak sorfalat. A hagyatékából előkerült, gondosan megőrzött „jó rezes kard” és címeres, aranypaszományos tarsoly pedig deli férfikorának dicső koronaőrmúltjáról mesélt az utókornak.