Hídfőharcok a Donnál

A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztaló szovjetek augusztusban erőteljes ellentámadásokat indítottak, hogy ismét birtokukba vehessék a folyó nyugati partját, és ott hídfőállásokat foglaljanak el. E támadásaik eredményeképpen az urivi Don-kanyarban, valamint Korotojaknál és Scsucsjénél sikerült kiépíteniük a legjelentősebb hídfőállásokat. 

A szovjet csapatok a zalai 9. könnyű hadosztály arcvonalának déli szakaszán, Kosztyenki községnél is megpróbáltak kialakítani egy kisebb hídfőt. Támadásukat augusztus 8-án indították meg a zalai hadosztályhoz tartozó soproni 34/I. zászlóalj védőállásai ellen. A zászlóalj egyik szakaszparancsnoka, Kónya Lajos tartalékos zászlós így írt erről harctéri naplójában: „Virrasztok, hajnali kettő. Jobb felől géppuskák kezdik az ugatást, de szünet nélkül. A zaj egyre terjed felénk; mire kivirrad, látjuk ám, hogy csónakok kelnek át a Don vizén, az ellenség már az innenső bokrosból tüzel. S arra eszmélünk, hogy egy komoly védelmi harcban vagyunk, egy hatalmas tűzharcban, s a Donon hidegvérrel kelnek át a csónakok, már szökellnek előre a csatárok, s az eddig biztosnak hitt Don egyszerre kicsivé zsugorodik, hiába paskolja golyóesőnk, gránátjaink és aknáink csattanása. Hosszú, hosszú nap ez a mai. Minden elképzelhető fegyverrel lőnek bennünket, a figyelőt »csinn-bumm« [szovjet 76,2 mm-es ágyú vagy 57 mm-es páncéltörő ágyú] tüzeli körül, megszólal a »Sztálin-orgona« [a Katyusának becézett szovjet BM–13 sorozatvető rakétafegyver]; tüzérségi tűz, aknavető zúdul ránk, Raták [I–16-os szovjet vadászrepülőgépek] bombáznak, lángokban állnak Alekszandrovka és Kosztyenki házai. Hasztalan, a bokros innenső szélén megáll a támadás.” 

A soproni zászlóalj aznap délután 400-500 méterre a folyótól tudta megállítani a szovjetek előretörését. Másnap már a parti mocsaras terepbe befészkelt, s az éjszaka folyamán komoly erősítést kapott szovjet csapatokkal kellett felvenni a harcot a zalai honvédeknek. Az idecsoportosított nagykanizsai 17/I. és csáktornyai 17/II. zászlóalj részeinek, valamint a szomszédos nagykanizsai 47/I. zászlóaljnak együttes támadása sem vezetett eredményre, sőt a megerősödött szovjet csapatok komoly tüzérségi előkészítés után betörtek a magyar állásokba, és elfoglalták Kosztyenki községet is. Augusztus 10-én délután, a már komoly ellenséges betörés megállítása után a 9. könnyű had­osztály az eddig idecsoportosított zászlóaljaival és néhány ezred közvetlen alosztállyal újabb ellenlökést kísérelt meg. Ennek során, mintegy háromórás heves harc után, visszafoglalták Kosztyenkit és az eredeti védőállásokat, a szovjet hídfőt azonban nem sikerült teljesen felszámolniuk.
 
A Don partján 1942 augusztusában vívott további, mindkét fél részéről komoly veszteségekkel járó harcokat így örökítette meg harctéri naplójában Nyíry Zoltán hivatásos hadnagy, a 17/II. zászlóalj géppuskás századának fiatal parancsnoka: 

„VIII. 11-én. 5 órára érünk Kosztyenkitől nyugatra egy hatalmas rozstáblába. Itt megfelelő tagozódás után beás az egész zászlóalj. Este 7 óráig pihenünk. Újabb parancs értelmében 21 órakor indulás. Végre összejön a géppuskás század! Kosztyenkibe éjfél körül érünk. Páncéltörő és aknavető szakaszaim mindjárt abba a tüzelőállásba mennek, ahonnét holnapi támadásunk alatt támogatni fognak. A század géppuskás részeit elhelyezem: szétszórtan beásás, s utána alvás. 

VIII. 12-én. Engem 2 órára alezredes úr [Kaltróy Antal, a 17/II. zászlóalj parancsnoka] hívat. A többi századparancsnokkal Babinszky [László] főhadnagy harc­álláspontjáról próbálunk tájékozódni, de ez a nagy köd miatt nem sikerül. Közben támad az orosz. Kelemen [Géza tartalékos zászlós] szakaszával betörése helyén lévő huszárainkat [a 9. önálló lovasszázadot] felváltatom, s pár perc, vége a riadókészültségnek. 8 óra 30 perckor megint alezredes úrnál vagyunk. Most az irányok s a tűzterv rögzítődik, utána aknavetős részeimet, s Kelement járom le. Alig sikerül az ellenséges aknavetőtűzből visszavergődnöm. 15 órára ismét alezredes úrnál vagyok, 17 órára pedig a figyelőhelyen. Kilenc emberem épp kiesik az egyik telitalálat következtében, erélyes kézzel kell [akna]vető mellé állítani az embereimet. A beharangozott Stukák [a német Junkers Ju 87 zuhanóbombázók] nem érkeznek meg, így tüzérségi és aknavető előkészítéssel támadunk. Támogató csoportomat állandóan lövik, figyelőm is kap telitalálatot, kívülem majdnem mindenki sebesült. Azért ha nehezen is, minden rendben van, s elérjük a Dont. 

VIII. 13-án. A tegnap elért helyzetben marad a zászlóalj. A jobbról támadó rész tegnap nem zárkózott fel, ezért hajnalban Szende [László] százados zászlóalja, [a] 17/I. támad. Maga Szende százados is légnyomástól kiesik, úgyhogy a támadó részből egy tiszt plusz 31 fő kénytelen a retesz­állásba visszavonulni. Egyedül a mi zászlóaljunk oldotta meg ezt az erőnkön felüli nehéz feladatot. Egész nap az alsó füzesben vagyunk. Az ezerre becsült orosz hullatömeg a forró naptól már ott bűzölög előttünk. Jó, hogy este kivonnak, így is 28 halottja s 130 sebesültje van a zászlóaljnak.” 

A Kosztyenkinél létesített szovjet hídfőállás előtt augusztus 13-ára alakult ki a végleges helyzet. A parthoz szorított, ott akadályokkal és aknákkal biztosított, támpontszerűen védekező szovjet zászlóaljnyi erőt végül is nem sikerült visszavetni a túlsó partra. (A hídfő teljes felszámolása csak 1942. december 30-án történt meg, akkor, amikor megléte a következő 1943. januári események miatt már amúgy is jelentéktelenné vált a szovjet csapatok szempontjából.) A 9. könnyű hadosztály a Kosztyenki körüli, augusztus 8-ától 13-áig tartó harcokban 674 sebesültet vesztett, míg a hősi halottak és az eltűntek számát körülbelül 150 főre becsülték. 

A zalai hadosztály arcvonalának legészakibb részén, a zalaegerszegi 17/III. zászlóalj Gremjacsje község melletti védelmi vonalának balszárnyán augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepének hajnalán indítottak támadást és létesítettek kisebb hídfőt a szovjetek. Németh József, a 17/III. zászlóalj 8. puskás századának őrvezetője a következőket jegyezte fel harctéri naplójában erről a támadásról: „Az ünnep hajnalán egyszer csak azon veszem észre magam, alig hallha­tóan csobog a víz. Még az első pillanatban nem gondoltam semmi veszélyre, de utána ismétlődött az előbbi nesz. Én, mint éjfél után szolgálatot teljesítettem, hamar felismertem a veszély pillanatát, gyorsan riadóztattam nyugvó bajtársaimat, éppen idejében. Vaksötét volt minden, nem láttunk semmit. Mire helyeinket elfoglaltuk, az első csónak partnak ütődött, és ezután megkezdtük az igazi tűzijátékot, melyet keserves jajgatás kísért. Eközben állandóan jöttek a csónakok, [nehéz]puskánk csöve már tüzes volt, lőszerünk fogyott, lőszert és segítséget kértünk, amely már nagyon fogytán volt. Lassan világosodni kezdett, melyet már alig vártunk. Én mint nehézpuskás irányzó, a hajnali pirkadásban élvezettel lőttem a még mindig átjövő és a túlsó parton álló csónakokat. Szép munka volt, mondtuk is: »Ezen biztos, hogy többet nem csónakázik senki sem.« De ezzel még nem volt vége, három napig tartott; fáradságot nem ismerve, az éjszakát nappallá téve küzdöttünk, a fáradtságtól kimerülve pillanatok alatt állva elaludtam. Mindenki talpon volt, nagyon sok sebesültünk lett ez alatt a három nap alatt, mire a muszkát vissza tudták nyomni a túlsó partra. Halottak és sebesültek számát nem írom, borzalmas képet nyújtott minden.” 

A Gremjacsjénál a Donon átkelt, s magukat a folyó mocsarába befészkelő szovjet erőket végül mégsem sikerült visszaszorítani. A későbbiekben további erősítéseket kaptak, az ellenük megindított magyar ellentámadások pedig sorra hatástalanok maradtak. Ezt, a Don és a Voronyezs patak összefolyásánál lévő szigettel átellenben létesített, később drót­akadállyal és aknazárral körülvett kisebb szovjet hídfőállást – mely mindvégig megmaradt a magyar csapatok ottléte alatt – „gennyfoltnak” nevezték el a zalaegerszegi zászlóalj katonái, akik az augusztus 15. és 19. közötti harcokban több mint 70 bajtársukat vesztették el.