Konzervatív és fekete-fehér: Krizsik András fotói a zalaegerszegi Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban

Néhány paraván hivatott arra, hogy húsznál kevesebb fotóval  mutassa be Krizsik András képi világát, a látványhoz való viszonyát. Így van idő hosszasan elidőzni egy-egy felvételnél, s összestimmeltetni a mellettük olvasható haikukkal, melyek Bessenyei Judit (civil foglalkozását tekintve gyógyszerész) szerzeményei. 

Az egymásra rímelés természetes, a haiku vers szabályai igazítanak el: legyen természet, évszak, legyen valami nagy a makrovilágból, legyen valami pici a mikrovilágból, legyen érzés, állapot. 

„leszakadt hangok verdesnek / két csend között/ pálcád pihen már” Ezek a sorok történetesen a Kocsis Zoltánt még ereje teljében ábrázoló fotó mellett olvasható. A kép 2017 márciusában volt először látható, a zeneművész egy hónappal korábban halt meg. 

Krizsik András eredetileg biológia-kémia szakos tanár volt, ma már az üzleti szférában kamatoztatja szaktudását, de az analóg fotózás idején a laborban is kedvére vegyészkedhetett.   Vonzódási-igazodási pontként beszélt a kiállítás megnyitóján például a zenéről. Pánczél Petra újságíró lényeglátó kérdéseire válaszolva mesélte el, 2010 óta óta fotózza a kamarazene fesztivált,  különösen a próbafolyamatok érdeklik, amikor a zenészek akár papucsban tárulkoznak ki a kamera előtt. Egyébként is  foglalkoztatja az emberi arcon tükröződő érzelmek sora. („mögötted kéklő/ tengerbe zuhan a Nap/ én szemeidbe” ) 
 

Innen egy lépés az aktfotózás. Mint mondta, ez a műfaj számára nem a mezítelen női test esztétikájáról szól, hanem a szépség, az ártatlanság, a kitárulkozás, a kiszolgáltatottság, a szorongás, a fájdalom ábrázolásáról. Ma, amikor a pucér test árucikkek kizsigerelt „vivőanyaga”, a fekete-fehér fotográfiák 40-50 évvel ezelőttre léptetnek vissza a fotóművészet világába, megmutatva, mit tanult például Baritz Katalin fotóstól.

– Szerintem én konzervatív vagyok a magam módján, nemcsak a technikával, hanem azzal az igénnyel is, hogy ha rám mély hatással van a látvány, azt szeretném, hogy a szemlélők is megérezzék ezt - mondta a fotós, ezért kell, hogy a fekete-fehér kép nagyon erős üzenetet hordozzon. („megroskadt hóban/ aprócska nyomok bújnak/ itt járt a tavasz”)
 

Állítja, az önkifjezésre alkalmas, gondolatokat közvetítő fotóművészet ma már rétegműfaj, hiszen a felületes dokumentáláshoz mindenki zsebében ott lapul a mobiltelefon. Soha nem készült ennyi kép, sőt mozgókép, mint most, pillanatonként bombázzák a figyelmünket. („Rég nem láttalak, / de tegnap múltunk fénye / megcsillant köztünk”)

Krizsik András viszont határozott érzelmi út bejárására invitál erősen megválogatott képeivel. (Az is érthető ezek után, hogy kiállítása 5 éve nem volt, nem a mennyiségre törekszik, valamint az önmenedzselés sem a műfaja.) 

Beszélgetőtársa firtatta a grafikai irányú szempontokat, a koncepció előzetes meglétét, a fotózás okán tett tudatos utazások tervezését. A válaszokból inkább a spontaneitás sejlett ki, nem beszélhetünk konceptuális fotóművészetről, sem dokumentarista-szocográfiai igényekről, ellenben az emóciók felől sikerrel értelmezhetjük a képeket.

Például: ül az ember egy párizsi kávéházban, s az üvegen keresztül megpillant egy  cigarettázó lányt a teraszon. Az elkészült kép fekete mezőszeletében élesen és érzékien gomolyog a nő kezében hanyagul tartott cigarettaszál. Aznap ez Párizs. Könnyű füst, mely ha nagyon nézed, elillan. (Technikás képről van szó, hiszen nem látszik, hogy ablaküvegen keresztül készült.) 

Krizsik András eredeti álmot dédelget: ruhátlan emberek arcát szeretné fotózni, ahol csak sejteni lehet, hogy akthelyzetről van szó, az arc őszinteségén lenne a hangsúly.   Férfiak, nők, mindenképpen amatőr modellek kellenének hozzá, akik vállalkoznak az efféle lemeztelenedésre, tiszta őszinteségre. Megígérte itt Egerszegen, ha sikerül, jelentkezik a képekkel.