A szobrász nem szavakba, anyagba formál

Hétfő. Langymeleg kora este, a Ráday utca tele sietős vagy ráérős alakokkal. A 47. szám alatt, a kirakatablakok mögött a puritán térben még feliratozzák a jellegzetesen groteszk bronzszobrokat, a „hátsó” teremben film pereg halk női narrációval, a másikban a hang tulajdonosának minimalista képei, előttük apja Bakon álló világháborús emlékművének gipszöntvénye. (Amit a zalaegerszegi Ady-iskolában őt művésztanárként követő pályatárs, Tóth Norbert szállítmányozott a fővárosi helyszínre Nemesszent­andrásról. Ugyanő élőben „közvetített” a közösségi média segítségével az otthon maradottaknak.) 

Az asztalokon laza együttélésben elrendezett szobrok a kis zalai faluban töltik mindennapjaikat, most azonban „beszabadultak” Budapestre a Böröcz testvérpár jóvoltából. 

– A testvérem és Roskó Gábor barátja, katonatársa volt Fischer György, tudtam a működéséről, nemrég megkaptam Klárától az albumát is. Érdekes világ az övé, érdekes a vidéki művészlét, s mivel a családtagok is nagyon tehetségesek, beleillett a művészcsaládokat bemutató sorozatunkba, úgy látom, sajátos kontextusba kerültek a műveik – Böröcz László, a galériát működtető alapítvány kurátora jelezte, a következő tárlatuk a zsidó múzeum képzőművészeti gyűjteményéből válogat. 

– Fischer György művei önálló kiállításon eddig kevéssé szerepelhettek Pesten, ezért szerettük volna leginkább őt reprezentálni. Önálló tárlata a kilencvenes években volt a Vigadó Galériában, egyes munkáit csoportos kiállításokra beválogatták, az egerszegi István/Államalapító műve a Műcsarnokban volt látható – mondta Németh Klára, a feleség a tárlatmegnyitó utáni kavalkádban. A tűzzománccal foglalkozó képzőművész legutóbb Dunakeszin mutatkozott be önálló tárlaton. – Én az „áldottjó” textilekkel vagyok jelen, például Bence önarcképét készítettem el ezzel a betűsorral. Az ő állandó eposzi jelzője a családban az „áldottjó”, mivel mindenben lehet rá számítani. Újabban jobban érdekel a textil, persze a betűket nem hagyom el, a szövegek fontosak maradnak. Nem tudtam, mit várhatok, jóleső, hogy jól sikerült a megnyitó. 

Németh Klára két galériát is alapított Egerszegen (Kék Ló, Altamira), a hetvenes évek Déli pályaudvara utasellátójának dekoratőreként dolgozott pécsi művészeti gimnazistaként. Rajz–földrajz szakon végzett. 

A Fischerek budapesti kiállítását dr. Németh László Sándor jogász, a Magyar Nemzeti Levéltár szakmai igazgatója nyitotta meg. Barátként, egerszegi elszármazottként, ötletgazdaként. Átadom neki a szót: 

„Fischer György Munkácsy-díjas szobrászművésznek, Fischer Judit festőművésznek, a Kisterem Galéria művészének, Németh Klára képző- és tűzzománcművésznek és Fischer Bence építész-designernek láthatják itt az alkotásait a falakon. A felsorolás nem tükröz hierarchiát, egyenként is megáll mindenki a saját művészi lábán. Együtt azonban többszörösét adja eredményként, mint egyenként, külön-külön.”

A főszereplő, Fischer György a képzőművészetin Somogyi József tanítványaként végzett, Böröcz Andrással és Roskó Gáborral katonáskodott együtt Kalocsán. (Roskó Gábor szaxofonjával egyenként „látogatta végig” a szobrokat, egy-egy dallamfutammal egészítve ki az üzeneteket. „Ja…” – mondta halkan, amikor a körút végére ért.) 

Zalaegerszeg erősen jelen volt a pesti vernisszázson. Szóba is került, 1988-ban Fischer aktív közreműködésével indult el a helyi Ady Endre Gimnáziumban a művészeti oktatás, ahol haláláig tanított, sok fiatalnak egyengette művészi pályáját.

A szobrász nem szavakba, hanem az anyagba formál, mondta Németh László. „Végtelen precizitással, sokat dolgozva a szobrokon, kisplasztikákon, rajzain. Mindezt a fischeri formanyelven: arányok, tér, felület. Tragikum, groteszk, elégikus emelkedettség, gúnyos mosoly – írta műveiről Gábriel József. Fischer tíz éve halt meg. ’56-ban született, s 56 volt, mikor elment. Egy kis zalai faluban, Bocskán van a sírja, ahol Klárával együtt művészeti táborokat szerveztek cigánygyerekeknek, s ahol két szobra is áll. Emléktársaság is alakult tiszteletére, képzőművészeti ösztöndíj is viseli nevét.” 

– Örülök, hogy ennyien eljöttek Zalaegerszegről, tanítványok vannak itt, akik 10 évvel a halála után is szeretettel gondolnak rá – nézett szét a kiállítótérben Fischer Judit, aki újabb műveit hozta el a családi tárlatra. – Azokat tettük ki, amik a legjobban tetszettek apámtól, a kisfilmet pedig azért csináltam, mert alkalmat adott arra, hogy elgondolkodjam, milyen volt vele élni. Néha megállapítjuk anyával, lehet, hogy jobb volt a tanítványának lenni, mint a gyerekének. Honnan eredhet a sajátos formavilága? Szerette az egyiptomi művészetet, a klasszikus művészetet, talán abból táplálkozott leginkább. 

Fischer Judit 2006-ban végzett a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, tanult a MOME-n médiadesign szakon, az MKE-n doktorált. 2005-ben alapította Mécs Miklóssal a Szájjal és Aggyal Festők Világszövetségét, munkájukat Herczeg Klára-díjjal jutalmazták. 

Németh László ekképp mutatta be a család negyedik tagját: 

„Fischer Bence a lázadó a családban, nem lett képzőművész, de a szakmája művésze lett. A Budapesti Műszaki Egyetemen végzett, majd az Építész Mester Egylet Mester­iskolájában pallérozta tudását, 3D-s látványterveket készít spanyolországi luxuslakásokhoz, s golfpályát arab sivatagi országokba… Bence Budapest mellett az apai házban, Nemesszentandráson is töltődik élményekkel.” 

– Csapatmunka, ami itt látható, a galéria vezetőinek tetszett, hogy közösen dolgozunk, de alapvetően Judit nővérem koncepcióját idézi a tárlat összeállítása – Fischer Bence nem gondol magára művészként, az alkalmazott művészet, a látványterv az ő világa. – Mostanában Ausztriába dolgozom, köz- és magánépületek terveit készítem. A ház jövőjét kell elképzelnem.

 – Itt van a következő generáció. Érezhető-e a tehetség őbennük? 

– Kicsik még a mi kislányaink, szeretnek tenni-venni, a nagymamájuk és Judit alkotásai veszik körül őket a lakásokban. Én sem láttam apámat fürdőgatyában szaladgálni a tengerparton, a városokban a terek, múzeumok, templomok érdekelték. Hogy gondolok rá? Mindig rajzolt, agyalt, gondolkozott, ha meccset nézett, még akkor is. Jó lett volna még néhány év, hogy a gyerekkorunkat közösen fel tudjuk dolgozni.