Sáros farsang Kanizsán 1863-ban, amikor a járdák járhatatlanok

A két nagy ünnepet, a karácsonyt és a húsvétot megelőző adventtel, illetve nagyböjttel szemben ezt az időszakot csupa örömteli esemény jellemezte: bál, mulatság, lakodalom, vendégjárás, pincesori duhajkodás. 

Csaknem másfél évtizeddel az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után, az 1860-as évek elején nem volt ez másképp Kanizsán sem. Az itt élők szintén egy kis vigasságra, kikapcsolódásra vágytak. Legalább erre a pár hétre szerettek volna megszabadulni nyomasztó gondjaiktól, hiszen hétköznapjaik során számos nehézséggel kellett megküzdeniük. 

A város helyzetét nézve sem igen kecsegtették őket derűs kilátások. Az uralkodó közhangulatra nemcsak az osztrákokkal való kiegyezés megkezdése előtt országszerte elterjedt politikai bizonytalanság nyomta rá a bélyegét, hanem az általános kanizsai közállapotok is sok aggodalomra adtak okot. Kiderült például, hogy a korábbi császári hivatalnokok nem vezették pontosan az adónyilvántartásokat, az adózók neveit és az általuk fizetendő adófajtákat összekeverték, sokszor más birtoka után rótták ki rájuk az adót, amiből rengeteg bonyodalom keletkezett. A városi számadásokat már több mint tíz éve nem vizsgálta felül senki, így a helyiek az általuk fizetett községi pótadó hovafordításáról sem tudtak semmit. Az árvavagyonról vezetett számadások szintén hiányoztak. A katonatiszteknek bérbe adott szállásokért a kincstár keveset fizetett, az érintett háztulajdonosok rosszul jártak. 

A lassan öntudatra ébredő polgárság nemcsak a felsorolt dolgokat sérelmezte, hanem egyéb tisztázatlan pénzügyekben is vizsgálatot szorgalmazott. Mozgalom indult a kiadásokat növelő városi törvényszék megszüntetéséért is. Megingott a tisztikarba vetett bizalom, egyre többen követelték Wlassics Antal városbíró és más tisztségviselők távozását, ami hamarosan be is következett. A visszásságok tisztázása, a belső konfliktusok rendezése azonban még sokáig elhúzódott. 

Az átlag kanizsai lakos, ha kilépett kapuján, a fentebb vázolt fejlemények hű tükörképét látta maga körül: összevisszaságot, rendetlenséget, kietlen utcákat, tereket. Mintha nem is lenne a városnak gazdája… Annak ellenére, hogy Kanizsa tágas piaccal rendelkezett, a kofák a városháza előtti járdán árulták a zsíros húst és a szalonnát. A járókelő lépten-nyomon ládákba, hordókba, szemétkupacokba botlott, a házakról hiányoztak a házszámok, a közterületeket oly mértékben elárasztották a koldusok, hogy az már a közbiztonságot veszélyeztette. Sok helyen az utcára kivezetett kályhacsövek ontották a füstöt és a szennyet, a trágyalé ugyancsak az utcán folydogált. Az utcai lámpák annyira elpiszkolódtak, hogy ha néha meg is gyújtották őket, a fény nem tudott áthatolni felületükön. Az utakat por és sár lepte, gondozatlan járdák, fedetlen árkok nehezítették a közlekedést. 

1863-ban, a farsang beköszöntekor ez utóbbi különösen sok bosszúságot okozott. Akkora volt a sár, hogy a gyalogosok különféle alkalmatosságokat helyeztek bele, és ezeken lépegettek. A Rózsa utcában a helyi lap tudósítása szerint csak „úszni” lehetett, menni nem. A járdákat igen keskenyre szabták, ráadásul hetivásárokon a kocsik ide álltak fel. Így az arra járók választhattak: vagy kimennek a kocsiútra a térdig érő sártengerbe, vagy az elfoglalt járdán a sáros kocsikerekekhez és a lovakhoz dörzsölődve, valahogy oldalazva próbálnak előbbre jutni. Egy városba tévedt idegen, látva a helyzetet, mérgelődés helyett tapasztalatait inkább versbe öntötte: „Aki Nagykanizsán tipor agyagot, terhes annak útja, nem halad nagyot. Lassan megy, megállva mindenfelé néz, van-e egy biztos hely, mert süllyedni kész.” 

A báli szezon is javában tartott már, hiszen a párválasztásban a farsangi báloknak fontos szerep jutott. Az ismerkedésre, udvarlásra itt jó alkalom adódott, táncolni tehát tudni kellett. Kanizsán a kor híres tánctanára, Lakatos Sándor okította a helybeli fiatalokat és gyerekeket a helyes mozdulatokra. A tanfolyamok után a tanítványok lelkes közönség előtt „tánckoszorú”-n mutatták be tudományukat. Ezek általában a Zöldfa vendéglőben zajlottak. A Lakatos által rendezett estélyeket a kortársak „a táncvigalmak koronája”-ként emlegették. 

Rajta kívül a különböző egyletek, társulatok, vendéglők is sorra hirdették a mulatságokat. A legsikeresebb összejöveteleket a Zöldfa mellett a Korona, a Bárány és a városon kívüli lazsnaki vendéglőkben tartották. Az egyletek közül e tekintetben főként a Polgári Egylet és a Kereskedelmi Kaszinóegylet jeleskedett. A nagyobb vendégfogadók igyekeztek tánctermet is biztosítani a jelenlévőknek, a kisebbek viszont ezt nem tehették meg. Az ő vendégeik a fogadó épülete előtt szintén a szűk járdára tolultak, és ott ropták a táncot, közel a sárfolyamban ugráló gyalogosokhoz. Előfordult, hogy pár pohár itóka után némelyik szökdécselő atyafi közéjük zuhant. A bálba igyekvő fiatal lányok nyilván jót kacagtak rajtuk, azon viszont már nem, hogy hosszú ruhájuk alaposan elkoszolódott, mire megérkeztek a vigadalomba. 

A sár és a többi vele járó kellemetlenség azért természetesen nem szegte kedvét a mulatozó kanizsaiaknak. Legfeljebb csak azoknak, akiknek eladó lánya most sem talált kérőre. A nagyböjt kezdetekor meg is jegyezte a Zala-Somogyi Közlöny cikk­írója, Könyves J., hogy sok szülő reménykedett abban, hogy leányát férjhez adhatja farsangkor. A farsangnak vége, „s most fájdalommal nézi a haladó napokat, melyek kérlelhetetlenül hervasztják el az arcok rózsáit”. 

A vigasságok befejeztével mások inkább talán elgondolkoztak és arra a következtetésre jutottak, hogy végre rendet kell tenni mind a „sáros” köz­ügyeket illetően, mind pedig lakókörnyezetüket nézve. Bár már a század első felében is sokat foglalkoztak az utak karbantartásával és Kanizsa szebbé tételével, a csinosítás, az utcák rendezése, a városias külső kialakítása iránti igény – a politikai viszonyok konszolidálódásával és a gazdasági élet fellendülésével párhuzamosan – az 1860-as évektől kezdődően egyre határozottabb törekvésekben öltött testet. 

A szigorú építési rendszabályok és más intézkedések e tekintetben hamarosan meghozták az eredményt.