Petőfi és a „zalaiak”

Petőfi Sándor írta ezeket a sorokat 20 éves korában Jövendölés című versében. S a makacs, öntudatos, s sokszor öntörvényű zseninek – mint annyi mindenben – ebben is igaza lett. Ma, születése 200. évfordulóját ünnepli az ország. S az alig több mint 26 évet élt költő világirodalmi rangú életművet hagyott ránk. Verseinek egy része szinte népdallá vált. Műveit világszerte ismerik, s a fordítások révén írásai az emberiség közkincsévé lettek. Ő írt sokoldalú költészetében először a világszabadságról. S legismertebb költeménye a „Nemzeti dal” a magyar hazafias költészet kiemelkedő alkotása lett. (Szerzője pedig a forradalom és szabadságharc egyik kiemelkedő alakjává vált.) Ma közel 3000 közterület, mintegy 100 oktatási és közművelődési intézmény viseli a nevét, s van róla elnevezett híd, mozi, TV, újság, rádió, sőt még törpebolygó is.

Pedig nem volt könnyű ember, és rövid életében sok nélkülözésben volt része. Izgága, túlmozgásos gyermek volt, talán emiatt járt összesen 9 iskolába. Felnőttként is formabontó, lázadó, sokszor kötekedő természete miatt nehezet tűrte a kötöttségeket, senkinek sem akart megfelelni. Lobbanékonysága miatt jó barátaival is képes volt összeveszni. Mondták is neki: ilyen barát mellett nincs szükség ellenségre. Ugyanakkor betegségei ellenére óriási munkabírással – és küldetéstudattal – rendelkezett. A hat év alatt kiadott 17 kötet, s a megírt közel ezer vers példátlan a magyar irodalom történetében. A versek születése 68 helyszínhez köthető. Egyik életrajzírója – némi túlzással – így írt erről: „Ha valaki összeírná a helységeket, ahol Petőfi rövid élete során megfordult, vagy rövidebb, hosszabb ideig tartózkodott, a listából alighanem Magyarország helységnévtára kerekedne ki. S ha másvalaki térképen ábrázolná az utakat, amelyeket vándoréveiben megtett, a vonalak rajza szinte a pókháló sűrűségére emlékeztetne.”

Bár közvetlenül Zalához köthető Petőfi-vers nem született, vándorlásai során néhányszor eljutott megyénkbe is. Először a Dráván utazva pillantotta meg Zala megye legdélibb tájait. Történt ugyanis, hogy Petőfi 1839. szeptember 6-án besoroztatta magát Sopronba a Gollner féle 48. számú gyalogezredbe, amely Nagykanizsa város háziezrede is volt. (Bár a költő soha nem járt Nagykanizsán – az ezred és a város később hűségesen ápolta e másfél éves kapcsolat emlékeit. 1898-ban az ezred 100 éves évfordulójára ereklyeszekrényt ajándékozott a város, melyben Petőfi arcképét és katonáskodásának dokumentumait helyezték el. 1934-ben pedig a Petőfi Társaságnak adományozták a Kanizsai ezred tulajdonában lévő Petőfi emlékek fénymásolatait.) A költő útja Sopronból Grazba vezetett. Itt súlyosan megbetegedett, így csak később követhette egy beteg transzporttal századát – amelyet Zágrábba vezényeltek. A vízi utat választották. Itt írta a „Dráván” című versét 1840. júliusában.

„Zúgó habjaidba szórom / E virágfüzért. / Dráva! Hajtsd alá, s a partra / Tedd midőn hazámba ért. /… / S mondjad: ilyen a hazáért / lángoló kebel, / Melyet a sors zivatarja / Tőle messze sodra el.”

Arról a források nem szólnak, hogy útközben kikötöttek-e Dél-Zalában, de arról igen, hogy Zágrábban Petőfi újra megbetegedett – s egy jó szándékú orvos segítségével – december végén katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Egy 69 tagú transzport tagjaként 1841. február 10-én indult Sopron felé. Útközben átszelték Zala megyét, s Zalaegerszeget és Szombathelyt érintve érkezett meg Sopronba, ahol február 28-án leszerelt.

Nem gondolta, hogy pár hónap után ismét Zalába visz az útja. Tanulni akart Pápán, de nem találta helyét, s úgy döntött, színésznek áll. De sem Pozsonyban, sem Pesten nem fogadták, így a július ismét Zalában – Füreden találta. A társulatban nem volt hely. Elhatározta, hogy átkel a Balatonon, s Somogyban próbál szerencsét. Nem maradhattak szép emlékei az átkelésről, mert viharos időben történt, s neki is segítenie kellett a révésznek az evezőt húzni. Így versben csak egyszer emlékezik meg a tóról: „Lánggal égő teremtette! / Nagy a harag a szívemben, / Úgy háborgok, úgy hánykódom, / Mintha volnék a Balaton.”

A helyi hagyomány szerint az átkelés előtt a Tölgyfa Csárda ajtajába bevéste nevét. Ozorán talált színtársulatot. Bejárta velük Tolna és Fejér vármegye kisközségeit. Majd elhagyta őket, s a Dél-Dunántúlon gyalogolva ismét érintette Zalát. Keszthelyen és Sümegen keresztül vezetett az útja Pápa felé. Keszthelyen áthaladva 1841 őszén még nem sejtette, hogy több a városhoz kötődő személy (Nagy Ignác, Frankenburg Adolf, Sas Károly és a Szendrey család) befolyásolja majd további életútját. Sümegi tartózkodásával kapcsolatban két történetet említenek a források. Pénzszűkében – no meg az ismerkedés szándékával – felkereste Kisfaludy Sándort. Az idős költő szíve megesett a nehéz sorsú fiatalemberen, s „pár huszasért” megvette tőle Fogarasi János 1836-ban kiadott magyar-német zsebszótárát – amelyet a még Petrovics nevet használó vendég pár soros latin nyelvű verssel dedikált. (A könyv ma is megtekinthető az Országos Széchenyi Könyvtárban, ahová Darnay Kálmán, a hagyaték kezelője elhelyezte Kisfaludy könyvtárát.) A másik esetet Darnay jegyezte le.

Komlóssy színtársulata éppen ugyanekkor tartózkodott Sümegen. Megható drámát adtak elő, amely végén hat lázadó hőst lefejeztek. Petőfi szeretett volna játszani a darabban – de a direktor elutasította. A díszelőadáson – amelyen Deák Ferenc és Kisfaludy Sándor is jelen volt – a végső, megható jelenetnél a halottak váratlanul hatalmas tüsszögésbe kezdtek. Az elérzékenyült nézőközönség pedig hirtelen nagy kacagásban tört ki. Mint később kiderült, Petőfi hintett tubákot a deszkagyűrűbe szorított színészfejek alá, mintegy büntetésül, hogy nem játszhatott a darabban.

Ismereteink szerint Petőfi többet nem járt Zalában. Bár évtizedekig tartotta magát az a hír, hogy 1842-ben Pápáról többször ellátogatott megyénkbe, s Türjén megszállva, házigazdái iránti tiszteletből ott vette fel a Petőfi nevet. Horváth Ferenc türjei esperes komoly helytörténeti kutatásokat folytatott ez ügyben, de halála megakadályozta abban, hogy ezek eredményeit nyilvánosságra hozza. Hogy a további pletykáknak elejét vegye a Zala Megyei Levéltár igazgatója, Degré Alajos – Petőfi barátjának, a „márciusi ifjú” Degré Alajosnak unokája – az 1970-es években alapos kutatást végzett, s cáfolta az amatőr kutatók állításait. Mint tudjuk, a költő 1842. november 3-án, Hazámban című verse alá írta először a Petőfi nevet. S nem törődve a szabályokkal, hivatalosan soha nem vette fel azt.

Petőfi nagy küldetéstudattal rendelkezett. Nagy nyomor közepette többször próbálkozott a színészettel. Célja egyértelmű: „Művész és költő! …én középszerű ember nem leszek… aut Caesar, aut nihil” – hirdette. Az Athenaeum folyóirat írói és családtagjai indítottak gyűjtést megsegítésére. Nekik, s főleg Vörösmartynak s Nagy Ignácnak köszönhette költői karrierje beindulását. Vörösmartynak azért, mert felismerte a fiatal költői tehetségét – megadva neki az erkölcsi elismerést – a Nemzeti Kör választmányi ülésén átverekedte verseskötetének kiadását. Nagy Ignác viszont megélhetést biztosított számára fordítói megbízásokkal.

Nagy Ignác Keszthelyen született, apja Festetics György tiszttartója volt. Amikor Petőfivel megismerkedett, már Pesten élt, s a negyvenes években az ország legnépszerűbb írói közé tartozott. Legsikeresebb darabjában a „Tisztújításban” Petőfi is játszott színész korában. Magyar titkok című bűnügyi regénye az évtized egyik legnépszerűbb műve volt. Tagja volt az MTA-nak, s a Kisfaludy Társaságnak is, s szerkesztette a Külföldi Regénytárat. Két fordítással is megbízta Petőfit (Bernárd: A negyvenéves hölgy című francia regény, James: Robin Hood angol műve), amelyekért busás honoráriumot fizetett. Ezen felbuzdulva Petőfi később többször fordult hozzá némi kölcsönért. Nagy Ignác mint a Nemzeti Színház drámabizottságának tagja, színésznek is beajánlotta Petőfit, de ő inkább kisebb vidéki társulatoknál próbálkozott. Jó viszonyuk akkor vált hűvössé, amikor 1845 őszén Nagy Ignác elmarasztaló kritikát írt a költő verseiről. Petőfi úgy érezte, hogy barátja és pártfogója elárulta

éppen akkor, amikor ő egyébként is ádáz küzdelmet folytatott a költészetét értetlenül bíráló konzervatív táborral.

Ennek a konzervatív tábornak a vezéregyénisége egy zalai költő, Császár Ferenc volt.

Császár egy zalaegerszegi csizmadia korán árvaságra jutott fia volt. Kemény munkával elismert költővé, s még elismertebb jogásszá, a hétszemélyes tábla bírájává küzdötte fel magát. A negyvenes években mind társadalmi állásának súlya, mind irodalmi sikerei miatt fontos tényezőnek számított. A pályakezdő Petőfi először 1843. decemberében szerepelt együtt Császárral a „Szivárvány” című jótékonysági albumban. Bár a költészetről való elképzelésük szöges ellentétben állt egymással, Császár felismerte Petőfi tehetségét, s következő évben, amikor felkérték, hogy szerkesszen szépirodalmi albumot az aradi árvízkárosultak megsegítésére – őt is meghívta a szerzők közé. Sőt – ismerve a fiatalember anyagi helyzetét –, egyedül neki fizetett honoráriumot. Később igyekezett megnyerni, hogy csatlakozzon az általa szervezett konzervatív írócsoporthoz. S mivel Petőfi elhatárolódott ettől, a hírlapok hasábjain óriási adok-kapok bontakozott ki a liberálisok és konzervatívok között. Petőfi is bőven osztott sebeket pl. „Drága tisztelt nagyságos úr! / Az ön atyja csizmadia, / önnek is jobb lenne, ezt a / Mesterséget folytatnia.” A vita 1847 elejére eldőlt. Császár e szavakkal ismerte el vereségét: „minden eddigi működésem csakugyan nyom nélkülinek látszik. Most csak Petőfi csárdái, kutyakaparója, bora, menyecskéi és bakancsa – tetszik; az én kedélyes múzsámnak tehát jobb hallgatnia.” Bár Petőfi megnyilatkozásaiban a rossz, hiú költő szinonimájaként használta Császár nevét, jogi munkásságát elismerte. „A magyar választójog” kötetét könyvtárában őrizte haláláig.

Sokkal kiegyensúlyozottabb kapcsolata volt az évtized másik fontos személyiségével, az Életképek főszerkesztőjével, Frankenburg Adolffal. A fiatal korában a keszthelyi Georgikonban tanult író és lapszerkesztő szerencsés kézzel egyensúlyozott a két irányzat között, s ő volt az, aki a Petőfi által vezetett Tízek Társaságát visszacsábította a meghatározó irodalmi lapokhoz. Petőfi verssel búcsúzott tőle, amikor munkája Bécsbe szólította.

A költő egyik vezére volt az 1848. március 15-i pesti forradalomnak. Nem csoda tehát, hogy találkozott a szabadságharc két zalai miniszterével, Csány Lászlóval és Deák Ferenccel. Csány már 1847 januárjában belépett az Ellenzéki Körbe. Így éppen Pesten tartózkodott a forradalom kitörésekor. Március 15-én délután bekapcsolódott az eseményekbe. Megismerkedett Petőfivel. 17-én a Közbátorsági Választmány tagja lett. Részt vett a rendmegóvásban és a túlcsapongások meggátlásában. A liberális tábor tagjai gyakran az ő szállásán tartották megbeszéléseiket. Egyik megfogalmazója volt annak a „Hazafiak” megszólítású kiadványnak, amelyet az váltott ki, hogy az udvar vissza akart lépni a márciusi vívmányok szentesítésétől. A kiadványt Petőfi több helyen is felolvasta. Csány áprilisban a nyugat-dunántúli megyék királyi biztosa lett. S mint ilyen, Zalában széles körben hirdette a forradalom vívmányait, s benne Petőfi szerepét. Strohmayer György nyomdász Zalaegerszegen kinyomtatta a Nemzeti Dalt, s a zalaegerszegi nemzetőrség zászlajára is a „Talpra magyar” feliratot hímezték 1848. július 8-án. Csány ezután több mint fél év múlva találkozott ismét már erdélyi kormánybiztosként Petőfivel, akit Kossuth küldött hozzá, hogy futárszolgálatot teljesítsen közte és Bem tábornok között. A költő leveleiből kitűnik – Csány bácsinak szólította –, hogy kapcsolata, ellentétben más katonai vezetőkkel (Mészáros Lázár, Klapka stb.) mindvégig tiszteletteljes volt Csány Lászlóval.

Deák Ferenc – barátja, Vörösmarty Mihály révén – hamar felfigyelt Petőfi tehetségére. Már első köteteit is megvásárolta – s vendégeit időnként azzal szórakoztatta, hogy könyv nélkül idézte költeményeit. 1846-ban Füreden arra kérte a külföldre készülő Kertbeny Károlyt, hogy ne Kínába és Ausztráliába utazzon, hanem próbáljon az európai irodalomban hatni: „Ha Vörösmarty vagy Petőfi néhány dalát sikerül úgy lefordítani, hogy azok külföldön is népszerűkké válnak – akkor mint magyar –, többet szolgál a hazának, mintha nemzetünk származását Ázsiában kutatná.” S Kertbeny nem ment messzire, hanem nyugaton felolvasásokat kezdett tartani Petőfiből, s a költő egyik elismert fordítója lett. Miniszterként nem sok kapcsolatuk volt. A radikális Petőfinek lesújtó véleménye volt a Batthyány kormányról: rájuk „nem a hazát, de egyenmagamat, sőt a kutyámat sem bíznám”. – A májusi tüntetés szónokaként ő képviselte a népgyűlés résztvevőit a kormánnyal való tárgyaláson, ahol Deák nyomatékkal kiállt a törvények betartása mellett. „A királyokhoz” című verse miatti feljelentést azonban sikerült az irattár mélyére süllyeszteni. A szabadszállási botrányos országgyűlési választás ügyében (ahol erőszakkal akadályozták Petőfi megválasztását) a költő személyesen vitte a fellebbezést Deákhoz – de kiderült, hogy az eset a belügyminiszter hatáskörébe tartozik, így a képviselőházi ülésen Deák csak az ügyben tudott felszólalni, hogy az országgyűlés vizsgálatot indítson a dologban. Mint tudjuk, a sértett Petőfi erre nem tartott igényt.

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szerelmével és alig két évnyi boldog házasságával ma már könyvtárnyi irodalom foglalkozik. De talán kevesebben ismerik a hozzá kapcsolódó zalai vonatkozásokat. Az apa, Szendrey Ignác a keszthelyi Georgikon tanulója volt 1824-ben. Végzés után a Festetics család gazdatisztként alkalmazta a tehetséges fiatalembert. Itt ismerte meg Gálovics Annát, akit Nagykanizsán vett feleségül 1928. február 18-án. Legidősebb gyermekük, Júlia Keszthelyen született 1828. december 28-án. Csak kislány korában élt szülővárosában, de egész életében kötődött hozzá. (Bizonyítja ezt apjával tett 1856-os

látogatása, s második házasságából származó fiai születésnapi köszöntése, miszerint: „Született Keszthelyen Zalamegyében. Ha nőket is választanának követnek, ő lenne ott követ, ez bizonyos”.)

Már apja új állomáshelyén, Erdődön lakott, amikor megismerte Petőfi Sándort. A racionális gondolkodású, mezőgazdasági szaklapokba is írogató gazdatiszt, Szendrey Ignác nem lelkesedett a rendszeres jövedelem nélküli, szenvedélyes és ingerlékeny költőért. Tiltotta tőle szeretett lányát. Hogy a szerelmesek egymásra találjanak – egy ugyancsak Zalához is kötődő emberre is szükség volt. Sass Károly 1845-ben végzett a keszthelyi Georgikonban. Az intézményt nagyra tartó Szendrey uradalmi írnoknak, bizalmas emberének szerződtette a fiatalembert. Ez lett Petőfi nagy szerencséje. Sass Károly ugyanis egykori iskolatársának öccse volt, s 1839 óta ismerték egymást. Így Sass lett az összekötőjük az alatt az egy év alatt, amit a lányát féltő Szendrey Ignác távolságtartásra előírt. Nem véletlen, hogy Sass Károly lett a fiatalok egyik esküvői tanúja. A Szendrey család és Petőfi kapcsolata a későbbiek során sem javult meg – annak ellenére, hogy egy ideig még együtt is laktak Debrecenben. Azt viszont Szendrey Ignác javára kell írni, hogy lányára való tekintettel a későbbiekben mindig segítette a nehéz helyzetben élő Petőfi családot.

Júlia a világirodalom talán legszebb szerelmi lírájának lett az ihletője. Keszthelyi szülőházára 1923-ban emléktábla került, melynek szövege:

E házban született Szendrey Júlia, emléke örökké él halhatatlan férje, Petőfi költeményeiben:

„Egy személyben te vagy mindenem nekem,

Lányom, anyám, hugom, szeretőm, hitvesem.”

Mint látható, Zalának, s a zalai embereknek is közvetlen köze volt Petőfi Sándorhoz. Emléke az elmúlt 200 évben semmit sem halványodott. Az emlékév jó alkalom arra, mindenki megtalálja magában azt a Petőfit, aki csak az övé.

Mikszáth Kálmán találóan jegyezte fel: „Nyarat évente csak egyet ád az Isten. Petőfit egyet ezer évre adott.”