Filmkritika: A Pókember - A Pókverzumon át

Miles igyekszik egyensúlyozni a szuperhős énje és az átlagos tinédzser életvitel közt, de a szüleivel egyre nehezebben találja meg a közös hangot, ráadásul hiányoznak a barátai, főleg Gwen. Egy nap új gonosztevő tűnik fel Brooklynban, a kétbalkezesnek tűnő Folt képében, ám a fenyegetés sokkal súlyosabb, mint azt Miles elsőre gondolná. 

Az első részen érezhető volt a Phil Lord, Chris Miller páros szájíze, akik producerként álltak a film mögött, előbbi pedig az írásba is besegített. A pókverzumon át esetében megmaradt ez a felállás, annyi különbséggel, hogy már mindketten részt vettek a forgatókönyv megírásában. Rendezői fronton három tapasztalt animációs filmes szakembert bíztak meg a dirigálással, úgymint Joaquim Dos Santos, Kemp Powers és Justin K. Thompson. Ők olyan műveken dolgoztak korábban, mint a Korra legendája, vagy a Lelki ismeretek. A tehetséges stáb tehát adott, de vajon sikerült-e felérni az elődhöz? Mindenekelőtt muszáj egy figyelmeztetéssel kezdeni. A pókverzumon át esetében előkerül a Dűnénél látott effektus, vagyis a mű úgy zárul, hogy kvázi elkezdődhetne. Nyilván ez tudatos húzás az alkotók részéről, de sokakban okozhat hiányérzetet. Ezért mindenképpen érdemes annak tudatában beülni rá, hogy az itt látható történet még nincs lezárva. 

A cselekmény rögtön egy érdekes felütéssel indít. Miles helyett Gwenre koncentrálunk, az elődben csak hallott múltat most látjuk is, illetve bepillantást nyerünk az apjával való kapcsolatába, hogy végül elinduljon az a bizonyos szál, mely újra összehozza őket a brooklyni fiúval. Rögtön szembetűnik, hogy vizuálisan még az első felvonáshoz képest is emelték a tétet. Minden dimenzió másféle stílusban jelenik meg, de akad olyan, hogy egy jeleneten belül többféle grafikai megvalósítást látunk. Egészen parádés, ahogy kinéz a film, de lesznek olyanok, akiknek ez a villódzó színkavalkád már túl soknak bizonyul. 

A sztorivezetés ügyesen fel lett építve, kellő időt hagynak a konfliktusok kibontására és a karakterábrázolásra. Kicsit talán túl sokat is, a 140 perces játékidő nem feltétlenül indokolt. Tény, hogy van lendülete, sodrása a filmnek, mely végig leköt, de nem lehet elmenni amellett, hogy a drámai vonal helyenként repetitívvé válik. Ugyanazokat a köröket futjuk, és amikor harmadszorra vitázik Miles a szüleivel ugyanazon a dolgon, eléggé didaktikusnak érződik az üzenet. Világos az alkotói szándék, mely becsülendő, ám az is látszik, hogy mennyire nagyot akartak mondani. Ettől függetlenül nem akarom kisebbíteni a rendezők és Millerék érdemeit, mert a konklúzió működik. A felnövés, útkeresés viszontagságainak ábrázolása, a hősök esszenciájával járó áldozathozatal mondhatni alapdolgoknak számít, de mélyítette a drámát. Érdekes témákat feszegetnek, és olyan egzisztenciális kérdéseket dobnak fel, hogy milyen apró részletek, döntések tesznek azzá, akik vagyunk, illetve egy komplett belső harc képe körvonalazódik, ami iszonyú izgalmassá varázsolja a téteket. A komoly felhang mellett a humorról sem kell megfeledkezni, rengeteg szuper beszólást, vicces szituációt vonultat fel a film, és bőven lesz okunk mosolyogni, sőt nevetni. A visszatérő arcok mellett az új jövevények lopják a show-t, úgymint Hobie, vagyis Punk Pók, vagy az indiai Pókember, Pavitr Prabhakar. 

Vitathatatlan, hogy a Pókverzum első felvonása komplettebb élményt nyújtott, elvégre ott egy kerek egész sztorit meséltek el, míg a folytatás láthatóan a felvezetése egy grandiózus finálénak. Gondoskodnak róla, hogy tűkön ülve várjuk a zárást, ám az hagyhat némi keserédes szájízt maga után. Az említett helyenkénti szájbarágósság mellett ez erősen degradálhatná a végeredményt, mégis képes kompenzálni az összkép. Lehet, hogy a kerettörténet vékonyka, de bőven tartogat meglepetéseket, plusz a lendülete, humora, érzelmi érettsége, a fantasztikus zene és a kivételes képi világ beszippant és betonba vési azt a tényt, hogy a Pókverzum a legjobb dolog, ami ezzel címmel történhetett.