Lázadó népfelkelők kivégzése Keszthelyen 1849 júliusában

Miután a császári csapatok 1849 júliusában betörtek Zalába, s némi ellenállást követően elfoglalták Zalaegerszeget és Nagykanizsát, Zala megye Állandó Bizottmánya július 15-én népfelkelést hirdetett a megye védelmére, a megszálló császáriak ellen. Amikor két nappal később Ederics irányából Keszthely felé vonultak a Szántói járás népfelkelői, útközben kocsijával szembejött velük a Fejér megyei Velencéről származó Meszlényi József nemzetőr százados, aki Kossuth felesége, Meszlényi Terézia első unokatestvére volt.

Meszlényi 1840-től a cs. kir. 19. gyalogezredben katonáskodott, 1844-től 1846-ig pedig Bécsben, a Magyar Királyi Nemesi Testőrségben szolgált alhadnagyként. Leszerelését követően vette feleségül a Zala megyei Diszelben született Mészöly Zsófiát. Családjával 1848 tavaszán költözött felesége szülőhelyére, s ott gazdálkodott a családi birtokon. A katonailag képzett és tapasztalt Meszlényi 1848 májusában tagja lett a diszeli nemzetőrségnek, amikor pedig július elején kimozdították és a horvát határszélre indították a zalai nemzetőrség első váltását, a Tapolcai járás nemzetőrzászlóaljának főhadnagyává, később pedig századossá és századparancsnokká választották. Nemzetőr századával 1848 nyarán, valamint 1849 májusától a császáriak betöréséig a Mura mentén teljesített őrszolgálatot.

A vele 1849. július 17-én, Keszthely térségében történteket így örökítette meg a rögtönítélő bíróság jegyzőkönyve: „…lesenceistvándi-, tomaji- és németfalusiak káplányok, Böcsvölgyi Sándor vezérlete alatt a felkeltek Keszthely fele menvén, midőn Meszlényi József nemzetőri százados, ki a múlt év óta az ellenséges támadások gátlására folytonos hadi szolgálatokat tett, Csertán Sándor kormánybiztos úr rendeletéből inasával, egy, az ellenségtől a magyar részre átjött vadásszal és kocsisával avégett, hogy Balatonfüredről, ahová megyei pénztárnokunk

menekült, 1200 forintokat a nemzetőrök zsoldoztatására meghozni, Keszthelyről kiindult és az írt felkeltek elébek ment. Ezek által megállíttatván, kocsijáról leszállt és a vezér káplány elébe állíttatott, kinek útilevelét és utalványát elölmutatván, ezáltal szabadon bocsájtatni rendeltetett, és néhány felkiáltások hallatta után kocsijára ült, útját folytatandó.

Midőn a vonyarci szőlőhegyek közt utazna, a már Keszthely felé lévő népfelkelő tömegnek egy egyes lovas szekerén egy ember jött, ki a tömeg népéhez úgy szólt: »Miért eresztik el azon urat, hisz az spion!« Erre az előcsapatban lévők visszafordulván, többen az egylovas szekérre felkapván, nagy sebességgel rohantak vissza Meszlényi százados úr szekere után, a káplánynak intéseit és halálos büntetés alatti fenyegetődzéseit megvetve, sőt személyét is agyonszúrással fenyegetve. Meszlényi százados urat és útitársait megrohanták, fegyvereikkel leverték, a kocsijáról lerántván, agyban-főben őt és társait leütvén-vervén, magok előtt gyalog menni kényszerítették, és Keszthelyig szünet nélküli borzasztó kegyetlenkedések, káromkodások és kifakadások közt ütötték, szurkálták. A város piacáig hurcolván, ott a kormánybiztos és másod alispán urak előtt is, kiknek csillapító szavai kigúnyoltattak, ellenük és minden kaputos [kabátos, értsd: tisztségviselő] urak ellen fenyegetődző és agyonverésüket ígérő kifakadásokkal éltek, és nemcsak ezen főbb tisztviselőket és urakat, de magát a városi népet is, kiknek felkelt része már Kanizsa felé kivonult és táborba szállt, amiért ezen gyilkos csoport zabolázására semmi erőt ellene állítani nem lehetett, elrémítették.

Így történt, hogy Meszlényi századost és útitársait irtózatos verések, szúrások közt kínozni meg nem szűntek; Meszlényi százados ujjáról a gyűrűjét lehúzni, pénzes tárcáját, fegyvereit részint itt, részint már előbb elrabolni nem irtóztak, de Meszlényi századost, midőn a megyeházban menekülni kívánna, a folyosóról hajánál fogva földre teríteni és a piacra vissza kihúzni, itt kegyetlen vadsággal ütni-verni, és a már úgyis összekínzottat s magán kívül lévőt dárdákkal, törött puskacsőkkel, fejszével vérben-fagyban hagyni nem rettentek. A német vadászt, ki a kormánybiztos [Csertán Sándor] előtt térdre borulva esdeklett életéért, borzasztó káromlások közt (fenyegetvén magát a kormánybiztost is) nyakszirten ütötték és verték; a verések, ütések nagyszerűségét az eltört puskaagy, több eltört lándzsák nyelei tanúsítják.

Végre mégis sikerült a közben jött szolgabírónak a tömeget rendben állítani, és még ez nap, július 17-én Balatonhídvégen táborba szállítani. Itt is folytonos ingerkedéseket, egy nemzetőri tiszt ellen szegülést, fenyegetődzéseket követtek el mindaddig, míg a sármelléki táborból 2 század nemzetőrök nem érkeztek, kik által fegyver közé vétetvén, ellenszegülési kísérletek dacára fegyvereik lerakására kényszeríthettek, és kormánybiztosi rendeletből a vétkesebbek tiszti vizsgálat által kitanultathattak, ezek befogattak, és már július 18-án Keszthelyre fél század nemzetőrök által be is kísértettek.”

Csertán Sándor Zala megyei kormánybiztos 1849. július 18-án rögtönítélő törvényszék alakítását rendelte el a fellázadt népfelkelők megbüntetése, illetve a további hasonló esetek megakadályozása érdekében. A Keszthelyen, július 19-én reggel 7 órakor Hertelendy Károly táblabíró, lesencetomaji birtokos (Zala vármegye volt másodalispánja és országgyűlési követe) elnökletével összeült rögtönítélő bíróság a sértettek, a vádlottak és a szemtanúk vallomásai, valamint a sérülésekről felvett orvosi látleletek alapján még aznap meghozta ítéletét az elsőrendű vádlottak felett. A vallomásokból bebizonyosodott, hogy a lesenceistvándi Takács Antal rántotta le Meszlényit a kocsijáról s a fején törte el dárdáját. A csak fél szemével látó századost azzal fenyegette, hogy kiszúrja a másik szemét is, a megyeházban pedig szakállánál fogva a földre rántotta, hajánál fogva az utcára vonszolta, ott tovább ütötte, és a tömeget e szavakkal lázította Meszlényi és a hivatalviselő nemesek ellen: „Verjétek agyon! Keressétek fel a többit is, és valahány kaputos úr van Keszthelyen, mind agyon kell verni; ha agyon nem verhetitek, akkor úgy tiporjátok ki szájukon az emésztettet!” A lesencetomaji Tompó János vasvillájával többször megszúrta Meszlényit, s közben ezt kiáltotta: „Hát nem az urak ölésére jöttetek-e?!” Mindkét elkövető bántalmazta, ütötte-verte Mikula János vadászt is, harmadik társuk, a lesenceistándi Szűcs vagy Szegletes István pedig Meszlényi inasát, Sulman Ignácot szúrta meg többször s ütötte nyakszirten vasvillával. A negyedik elkövető, a lesenceistvándi Pap Vendel puskájának agyával úgy fejbe vágta Meszlényit, hogy a fegyver kettétört, majd a törött puskacsővel verte az ütéstől a földre rogyott századost, erőszakkal elvéve a gyűrűjét és az utazótáskáját. Ötödik társuk, a németfalusi Balla vagy Birkás Ferenc a földön fekvő Meszlényit fejszéjének lapjával verte, azt hangoztatva, hogy „minden úrral így kell tenni”.

Mivel a sértettek, a szemtanúk, valamint részben az elkövetők vallomásai, továbbá az orvosi látleletek is alátámasztották a vádlottak bűnösségét, a rögtönítélő törvényszék kötél általi halálra ítélte Szűcs vagy Szegletes Istvánt, Balla vagy Birkás Ferencet, Pap Vendelt, Tompó Jánost és Takács Antalt. A másodrendű vádlottak – az enyhébb súlyú bűnöket elkövető további tizenhat elfogott tettes – felett nem a rögtönítélő törvényszék ítélkezett. Ügyüket rendes bíróság, Zala megye keszthelyi kerületi törvényszéke elé utalták; közülük azonban a tettét különös kegyetlenséggel elkövető, mindössze 15 éves ifjabb Kötél Mártont csak fiatal korára való tekintettel mentették fel a halálos büntetés alól.

A rögtönítélő törvényszék ítéletét 1849. július 19-én délután 1 órakor hirdették ki a vasra vert vádlottak és a keszthelyi nép előtt. Az elítélteket ezután lelki vigaszban részesítették és meggyóntatták, majd fél 5 körül a Keszthely nyugati szélén lévő Gáti-dombon felállított vesztőhelyre kísérték. Ott „a nép sokasága előtt” ismét kihirdették az ítéletet, a halálra

ítélteket átadták a bakónak, aki egymás után felakasztotta őket. A rögtönítélő törvényszék fél 7 körül oszlott el, miután a kiküldött alszolgabíró jelentést tett az ítéletek végrehajtásáról.