Találkozó Juhász Annával

Juhász Annát a zrínyis tanóra után kérdeztük a három évvel ezelőtt indított országjáró kezdeményezés ötletéről, mozgatórugóiról.

- Az első rendhagyó irodalomórák ötlete a kávéházakból jön, hisz 2010 óta történelmi, irodalmi kávéházakban dolgoztam a fővárosban. Havi irodalmi esteket szerveztem, ahol estéről estére a közönséggel együtt teljesen megteltem a genius locival, azaz a hely szellemével. Úgy éreztem, ez sokunk közös ügye, hogy olyan helyen legyünk, ahol maga az irodalom született. Ezt kezdtem el kitágítani idővel, s a járványhelyzet is adta az okot, hogy online közvetítéseket szervezzünk, és az láttam, hogy tíz-, húszezren is néznek egy-egy online adást fontos könyvek, történetek és szerzők fókuszba helyezésével. Akkor, noha a saját otthonunkban voltunk, hirtelen már nem egy-egy helyszínhez kötődtünk, hanem az irodalom szeretetéhez. Ezt folytatták az irodalomórák 2019-től, megszakítással. A kezdetekben csoportokat vártam a Hadik, New York vagy Centrál kávéházba, majd váltottunk, és elkezdtük meghirdetni, hogy mi megyünk el bárhová, és beszélgetünk az irodalomról és azokról az emberekről, akik meghatározták azt. Az volt a cél, hogy minden egyes iskola, minden egyes könyvtár az a meghitt hely, az az ideiglenes kávéház legyen, ahol mi teremtjük meg azt az aurát, azt az irodalomszeretetet, amit a költőktől kaptunk, kapunk. Kezdetektől minden évben nagy tapasztalás eljutni a különböző helyszínekre, ahol tornatermek, művelődési házak, könyvtárak teltek meg diákokkal. Két éve a Petőfi Kulturális Ügynökség képviseletében is utazom, és egyre inkább úgy látom, minden óra azon múlik, milyen a fogadtatás. Van-e akár egy-két olyan diák, aki a többieket magával húzza, amikor a zsibongásból hirtelen csönd lesz. A csönd most a Zrínyiben is megszületett, a diákok elhallgattak, és kezdték érezni, hogy az irodalomnak súlya van. 

Nehéz ezt a korosztályt az irodalommal megfogni, a kütyük világából kiszakítani?

- Inkább azt mondanám, változó, mert mindig az a kulcsa a figyelemnek, hogy megértsék: mi közük nekik egy adott szerzőhöz vagy hozzám, a közvetítőhöz. Talán azt hiszik, hogy a digitalizált világban tenyerünkben van a világ, de az csak akkor lesz sokszínű, és akkor tud gazdagodni általa bárki, csak akkor nem magányosít, ha mindez egy eszköz a saját világ megteremtésének, amiben helye van az irodalomnak, a művelődésnek. S akkor tudok hova nyúlni, ha van stabilitásom. Ma erről is beszéltem a diákoknak, hogy az irodalom és az olvasás nagyon nagy biztonságot tud adni. Nekem ez az egyedüli mentsváram az életben. Nagyon sok nehézséget éltem át, mint mindannyian, veszteségtől betegségig, csalódástól persze sok szépségig is. Az irodalom volt mindig az a bázis, amihez a családom mellett vissza tudtam nyúlni. Talán amire még az irodalom nevel és tanít bennünket, hogy soha ne legyen bennünk fölény. Ezt nagyon szeretem hangsúlyozni, mert a mai világra - ahogy Csányi Vilmos mondaná - egy individualizálódó társadalom jellemző, a legtöbb embernek azt tanítják, hogy én sikeres legyek, én elérjek valamit. Én, én, én. Az élet nemcsak versenyhelyzetekről kell, hogy szóljon, s az igazi erő és a kulcs egy ilyen órán sem az énen, hanem a közösségen, rajtunk van. Csak akkor lehet igazán jó eredményünk az életben, ha egy másikhoz kapcsolódunk. Ilyen a szerelem, ilyen a barátság, ilyen egy jól működő család, egy jól működő munkahelyi közösség, ha megtaláljuk a másikban a cinkostársunkat, és együtt tudunk valamit átélni. Az olvasás is lehet ilyen, ha meg tudjuk osztani az élményeket. Egy óra kapu lehet a diákoknak, hiszen élményszerűen tudnak 60 perc alatt közel kerülni az irodalom nagyjaihoz.

Az irodalom nagyjai között tartjuk számon az Ön édesapját is. Hogyan, milyen módon jelenik meg Juhász Ferenc akár ezeken az órákon, akár egy-egy közönségtalálkozón?

- Azt hiszem, hogy a felnőtteknek szóló beszélgetés során talán jobban, ott jobban van helye annak, hogy én Juhász Annaként megnyilvánuljak, egy irodalomórán azonban én is tanárként vagyok jelen, és a végzettségem miatt terelgetem a diákokat. De itt is elő tud jönni, mert amiből kiindulunk, az sokszor a 20. századi magyar irodalom, és én onnan szeretek visszautazni akár a reformkorba, akár a századelőre. A kapcsolódásokban, a hálózatokban hiszek, ahogy Karinthy is írja 1929-ben a Láncszemek novellában: hat lépésből mindenki összekapcsolható. Az én hat lépésemből egy mindig Juhász Ferenc, nálam mindig ő az egyik lépés. Idén könyvet is csináltunk a Petőfi-kapcsolatáról Más Petőfi az enyém címmel, de bármilyen alak jöjjön elő, abban én az ő nevét és nagyságát is bemutatom. Amennyiben este szóba kerül, fel fogom olvasni a Gyerekkor című versét, ami igen megrendítő. Édesapám gyerekkorán át üzen mindannyiunknak arról, hogy honnan jövünk és hova jutunk el, és mi a mi küzdelmünk. A vers tanít, az irodalom pedig a XXI. században is kincs. Diákoknak, felnőtteknek, közönségnek, nekem. Mindannyiunknak. Egy-egy ilyen találkozás - óra vagy irodalmi est - pedig mindig tökéletes lehetőség arra, hogy én is újabb és újabb kapcsolatba kerüljek Juhász Ferenccel és azzal, amiben ő igazán hitt: hogy szavakból építhetünk igazán katedrálist.