Beszélgetés Juhász Tibor íróval, költővel, a Pannon Tükör versrovata szerkesztőjével

Az idei Sziveri János-díjas Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban, a Debreceni Egyetem doktorandusza.  Első verseskötete 2015-ben látott napvilágot Ez nem az a környék címmel. Prózában (Amire telik, Salgó blues) a nógrádi emberek életét pásztázza.

– Írásaiban nagyon erős a szociális témaválasztás, a társadalom peremére szorultak iránti empátia és a saját szülőföld árnyékos oldalának bemutatása, a kisrealista vagy  szociografikus lenyomat. Honnan ez az érzékenység?

– Van nagyon egyszerű, igaz, picit közhelyes válaszom: ez a hivatásom, a szegénységgel történő foglalkozás. Pontosabb felelettel most nem tudok szolgálni, talán azért, mert az önértelmezői munka oroszlánrészét még nem végeztem el. Nem vagyok lusta, nem akarom elkerülni az önmagammal való szembenézést, de nem is érzem úgy, hogy a személyes, belső motivációimnak különösebb tétje lenne a praxisom vonatkozásában. Hogy honnan ez az érzékenység? Nem tudom, és szerintem ez rendben is van így.

– A szülőföld, a gyerekkori, kamaszkori színterek érzelmi feltérképezése jellegzetes téma a magyar irodalomban az elszármazók számára, holott nem igazán mondható hálásnak. Mi az Ön tapasztalata? A megtagadva, elhagyva megértés, messziről ránézés miben segítheti a maradottakat? Grecsó, Krusovszky, vagy például a francia Nobel-díjas Annie Ernaux-t lehet említeni.

– Az irodalom úgy biztosítja a messziről ránézés lehetőségét, hogy az olvasónak nem feltétlenül kell megküzdenie a térbeli eltávolodás frusztrációival, keserűségével. Igaz, a maradásban sincs mindig köszönet, olykor tényleg nehéz konkrét problémákhoz kötni, nagyobb összefüggések részeként látni az érzéseinket. Tíz éve Debrecenben élek, de számomra még ma sem egyértelmű, hogy a bennem lévő feszültség honnan ered. A szülővárosomból, Salgótarjánból? A személyiségemből? Az élethelyzetemből? Vagy e három tényező bonyolult kölcsönhatásából? Persze, a személyiségemet az a szociokulturális régió formálta, amiben életem első huszonegy évét leéltem, de annyi önreflexivitásra már szert tettem, hogy tudjam, az embernek önvédelemből is célszerű gyanakodnia magára, és a beszédhez csak akkor lehet elég magabiztos, ha már túl van a nehezén. Amiben én vagyok, az még a sűrűje. És ez nagy szerencse.

– A közösségét miképp őrizheti a távozó értelmiségi, keveredik-e sajnálat és lelkiismeretfurdalás a képletbe?

– Én nem értelmiségiként távoztam, ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy esetemben távozásról van-e szó. A vidéki fiú ki- és felemelkedésének, az értelmiségivé váló karakter visszatérésének nagy ábrázoláshagyománya van az irodalomban, amiben rengeteg lehetőség rejlik az írói szerepek tekintetében is. Azonban a szerepek elfedik a(z élet)történetek egyediségét, sémaként működnek, bizonyos vonásokat felnagyítanak, másokat elfednek. Sajátosságuk, hogy kimentenek az egyéni felelősség súlya alól – olyan viselkedésmódokat legitimálnak a vidékről (fő)városba kerülés, a társadalmi mobilitás, tulajdonképpen a kitörés eredményeként, amelyek mással, például jellemgyengeséggel is magyarázhatók. Nem egy példa van az irodalom történetében, hogy a tragikus sorsú szerzők életútján összekötik az alkoholizmust az osztályugrás tapasztalategyüttesével, amiben lehet némi igazság, de az alkoholfüggőséget ennek ellenére sem szabadna jóváhagyni. Mostanában inkább azért van lelkiismeret-furdalásom, mert egy időben én is használtam a mélyről jövő költő álarcát, igaz, nem tudatos döntés volt. Az a szerep, amit a pályám kezdetekor én tulajdonképpen magától értetődően felvettem a nyilvánosságban, segítette ugyan az önértésemet, viszont sok mindenben félrevezetett magammal kapcsolatban, és ennek meglettek a következményei többek közt a személyes kapcsolataim alakulására nézve is.  Van még dolgom ezzel is.

– Regény, novella, vers? Melyik inkább, miért?

– Ha íróként szólít meg a kérdés, akkor fogalmam sincs. Az írásra késztető tapasztalatok megváltoznak, ahogy írni kezdek róluk, és ebből a kiszámíthatatlan mozgásból sokáig nem tudom, vers születik-e, vagy próza. Mostanában inkább próza. Olvasóként mindegy, regény, novella és vers, mindet ugyanúgy szeretem.

– A szerkesztőtől kérdezem: hogyan jött létre a kapcsolat a Pannon Tükör és Juhász Tibor között?

– Ismerve a regionalitás iránti érdeklődésemet, Nagygéci Kovács Jóska főszerkesztő-helyettes néhány éve megkeresett, lenne-e kedvem olyan lap versrovatát gondozni, ami igyekszik úgy képviselni a helyi értékeket, hogy azokat nagyobb, országos folyamatok részeseivé avassa. A Pannon Tükör nem volt ismeretlen a számomra, korábban publikáltam is benne, egyből elfogadtam a lehetőséget.

– Az alkotó, író embernek félre kell tennie mások művei olvastán a saját ambícióit, siker utáni vágyait. Mi a technika arra, hogy ne irigyelje az ember, ha a jobbnak tűnik, amit olvas, mint amit ő ír? Ilia Mihály a szegedi egyetemen mondta, a szerkesztésben ez a legnehezebb: „fene egye meg, de jó ez, és nem én írtam”.

– Én örülni szoktam annak, ha az alkotók beengednek a műhelyükbe, ha egy-egy mű elkészítése során megtisztelnek a részvétel jogával. Érteni vélem Ilia tanár úr kijelentését, de nekem inkább az a dilemmám, hogy vajon felismerem-e azt a helyzetet, amikor épp visszaélek a rám ruházott hatalommal. Észreveszem-e, hogy átvettem az irányítást és dominánssá váltam. A legjobb szerkesztői élményekhez akkor volt szerencsém, amikor a szerzőkkel sikerült megteremteni a közös gondolkodás feltételrendszerét. Talán ezért vagyok különösen elégedett azokkal a szövegekkel, amelyeket az ilyen felszabadult és termékeny párbeszédeket követően engedhetek ki a nyilvánosságba.

– Milyen szerkesztői munkái vannak mostanában, milyen írói program fekszik az íróasztalán?

– Párhuzamosan szerkesztem a pozsonyi Irodalmi Szemle és a Pannon Tükör folyóiratot. Hét éve dolgozom egy prózaköteten, amit Miskolc egyik zártkertes külterületéről, a lyukóvölgyi szegregátumról írok. Más, napi penzumokkal járó feladataim is vannak. Sajnos vagy nem  – évek óta nem unatkoztam.

– Sokáig volt a hazai kulturális-irodalmi élet egyik alapköve a széles folyóirat paletta. Mára megkopott a respektje, vajon miért?

– Én úgy látom, még mindig nagy tisztelet övezi a kultúraközvetítés hagyományos intézményeit, még akkor is, ha ez az elismerés nem feltétlenül jár együtt magas eladási számokkal és nagy anyagi haszonnal. A nyomtatott folyóiratokban közreadott szépirodalomnak súlya van, sokszor pusztán a megjelenés ténye elismeréseket vált ki. Azon persze lehet vitatkozni, hogy ez vajon miért van így. Nyilvánvaló, hogy megvannak a kultúrtörténeti okai (az egyszerűség kedvéért én most idesorolom azt a „dicső múltat” is, amelyre a kérdés utal), de gyanítom, hogy az alkotással kapcsolatos sztereotípiáknak, misztikus elképzeléseknek is köze lehet hozzá. Az olvasóközönség jelentős része még akkor is piedesztálra emeli az alkotó embereket, ha a közvélekedés szerint ebből nem lehet tisztességesen megélni. Automatikusan, konkrét olvasói tapasztalatok, tehát esztétikai értékítélet nélkül kezdi el tisztelni azokat, akik írnak, illetve tevékenységüket intézményi jóváhagyással, például folyóiratok és/vagy kiadók szerkesztőségeivel ápolt kapcsolatok hálójában bontakoztatják ki. (Aztán ez a nem mindig megalapozott tisztelet persze majd befolyásolja az olvasást, de ez más téma.) Ez az online megjelenéseknél is így van, igaz, sokan a print publikációkra tekintenek a legnagyobb teljesítményként. A kultúrához való viszony alakulástörténetét kellene tüzetesen megvizsgálni, figyelemmel többek között az online világ térnyerésére, az oktatásban zajló folyamatokra, valamint a politikai intézkedések következményeire.

– Ma már nem kell éveket, évtizedeket várni az első könyvre, mint régen, amikor a 40-50 évesek még pályakezdő írónak tituláltattak?

– Ma sem ritka a kései pályakezdés, de tény, az esetek többségében ennek már nem kultúrpolitikai okai vannak. A Kádár-korszakban a hatalomgyakorlás egyik bevett módja volt a kötetmegjelenéssel történő manipuláció. A rendszer visszatartotta, majd egymásra csúsztatta bizonyos könyvek kiadását, ami az értekező próza területén például különösen nagy kellemetlenségeket okozott, hiszen az erre a sorsra jutott szövegek bizonyos értelemben elavultak a megjelenés idejére. A könyvkiadás szerencsére már nem feltétlenül jár együtt a kiszolgáltatottság tapasztalatával. Nem kegy, amelyet csakis az aktuális hatalom gyakorolhat. Remélem,  így is marad.