Ész nélküli méhész

Kurt Wimmer íróként hasonló cipőben jár, annyi különbséggel, hogy ő a 22 évvel ezelőtti Equilibrium sikeréből él. Ha ők ketten összeállnak Jason Stathammel, abból biztos valami ütős zsánermozi sül ki, nemde? 

Adam (Jason Statham) egy izolált helyen él és méhészként ténykedik. Kedves főbérlőjével jó viszonyt ápol, ám amikor az idős nő öngyilkos lesz, miután adathalászok minden vagyonától megfosztották, hősünk be­gurul. Nyomában az áldozat FBI-ügynök lánya, a korrupt cég verőlegényei, ám Adam nem csak egyszerű méhész. 

Sem a szinopszis, sem a stáb nem árul zsákbamacskát, aki beül A méhészre, nagyjából sejtheti, mire számíthat. Egy könnyed, de véres és kemény akciófilmre, amit valószínűleg hamar elfelejtünk, de amíg tart, jól szórakozhatunk, ha kikapcsoljuk az agyunkat. Lehetséges, hogy valakinél valóban el fogja érni az imént említett hatást, belőlem ennél sokkal több reakciót váltott ki, ilyen-olyan okokból. A faék egyszerűségű, sablonokból összetákolt fel­ütést engedjük el, nyilvánvalóan minden csak azt a cél szolgálja, hogy a szófukar hős visszatérhessen önkéntes száműzetéséből, majd rendet rakjon a gazfickók közt. Az első harmadban Ayer egész vállalhatóan mesél, körvonalazódik a konfliktus, az adathalász csalók pedig még ötletes ellenlábasok is lehetnek. Aztán jön Adam első látogatása, vagyis felelősségre vonása a céggel szemben. Teljesen groteszk, ahogy nemes egyszerűséggel besétál, majd felgyújtja a helyet, elindítva ezzel az erőszaklavinát. Itt már sejthető, hogy az alkotók fittyet hánytak mindenre, sőt, képesek fokozni az őrületet. A 80-as évek zsánermozijait megszégyenítő egysorosokkal dobálózik a bosszúszomjas főszereplő, de a komplett szövegkönyv olyan következetlenül van megírva, tele semmitmondó, primitív párbeszédekkel, hogy az még egy mesterséges intelligencia által kreált dialógusnak is a becsületére válna. Annyira butának nézik az embert, hogy a lényegesnek vélt elemeket legalább kétszer elmondják, a „fordulatoknál” pedig süvöltő kürtszóval nyomatékosítják a drasztikus változásokat. A hab a tortán, hogy Adam, de olykor a többi szereplő is, rendre méhes allegóriákkal dobálózik, reflektálva a társadalomra, tetézve egy politikai fricskával, az évezred csavarjaként beállítva. Zseniálisan abszurd szituációk váltják egymást, miközben véresen komolyan vetetik magukat, ezáltal teljes mértékben önmaga paródiájává válik A méhész. Ha jobban belegondol az ember, Wimmer forgatókönyve pofátlanul másolja a John Wick első részét, ami szintén nem volt túl komplex, ám megtöltötték stílussal és kreativitással. Itt minden hasonló elem visszaköszön, csak halott kutya helyett házinéni, a bérgyilkosok helyett méhészek és egy felsőbb, legyőzésre váró hatalom szerepel. Illetve egy szignifikáns különbség mégis akad: Ayer műve szinte mindent rosszul csinál. Az akciók viszonylag vállalhatók, de nincs új a nap alatt, sem tűzpárbajok, sem ökölharc tekintetében. 

Halvány fogalmam nincs, hogy Wimmer miként kaphat még írói munkát Hollywoodban, erre az állításra pedig masszívan ráerősít A méhész. Ötlettelen, következetlen, ellentmondásos szörnyűség, vicckönyvnek beillő dialógusokkal, amikhez olyan nevek asszisztálnak, mint Jeremy Irons, Minnie Driver és Josh Hutcherson. Persze ki kell kapcsolni az agyunkat, átadva magunkat az élménynek, s helyenként valóban sikerül, a szemérmetlenül ostoba őrültségek elhintik az emberben az „annyira rossz, hogy az már jó” csíráját. Ha mindenképp optimista akarok lenni, rá lehet sütni, hogy ilyen remek paródiát évek óta nem láttam, kár, hogy Ayerék nem annak szánták.