Egy tünékeny kúria nyomában

A tárnoki Deák kúriát a haza bölcse nagybátyja, Deák József táblabíró építtette a 18. század legvégén a plébániatemplomtól északra fekvő családi birtokán. Ebben a földszintes házban születtek utódai (szám szerint tizenegyen), sőt a szájhagyományok szerint még a kis Deák Ferenc is itt nevelkedett egy rövid ideig gyermekkorában. Amikor az öreg Deák 1831-ben jobblétre szenderült, hosszabb osztozkodást követően elsőszülött fia, György nyerte el a ház kulcsait. Az ő korai halálával feleségére, Profetti Karolinára, majd adásvétel útján József testvére fiára, Deák Mihály főmérnökre szállt az ingatlan tulajdonjoga. Mihály örökébe idősebb fia, Antal lépett, aki 1915-ben elesett a harctéren így a háború után a kúriába sógora, Bárczay András Béla nyugalmazott huszár alezredes – a kastély későbbi névadója – és családja költözött. A sokak által kedvelt földbirtokos elhunyta után özvegye Deák Emma a vagyonát Béla fiának és Katalin leányának, férjezett dr. Hunyadi Lászlónénak ajándékozta. 1945 márciusában a Bárczay és Hunyadi családok a szovjet megszálló hadsereg elől nyugatra menekültek. Noha Bárczayék 1947-ben hazatértek az emigrációból, a tulajdonukat már nem kaphatták vissza, mert földjeiket felosztották, az otthonukban pedig szolgálati lakásokat alakítottak ki. A később tsz-irodaként és magtárként is funkcionáló épület statikai állapotára azonban senki nem fordított kellő figyelmet.

Az 1952-ben államosított ingatlan állagmegóvása ügyében első ízben Jári István vb-elnök szólalt fel, aki 1959 januárjában arra kérte a járási tanács illetékeseit, hogy helyszíni szemle során vizsgálják felül a lakóházat, mert azon sürgősen változtatni kell. Kihangsúlyozta, hogy a falu költségvetéséből képtelenség tatarozni egy ekkora épületet, ezért nagyobb összegű beruházásra lenne szükség. A kérelmével azonban nem foglalkoztak érdemben az illetékesek. Néhány év múlva utódja, Frankovics Tibor, a Zalaegerszegi Járási Tanács VB Építési- és Közlekedési Csoportjának 1964. március 5-én írt levelében kifejtette, hogy az épület tetőszerkezete nagyon rossz állapotban van, akár a ledőlés veszélye is fennállhat. Frankovics indítványozta, hogy a lakóépületet műszakilag mérjék fel és annak felújítási tervét vegyék előjegyzésbe. 1966 júliusában a községben megtartott járási tanácstagi beszámolón újfent terítékre került az elhanyagolt Bárczay-féle kastély sorsa. Ezt követően Ruppe János járási főmérnök személyesen utazott el Tárnokba és a következőkről számolt be: „A Bárczay-féle kastéllyal kapcsolatban megállapítottam, hogy felújításra időszerű ugyan, de hasznosítása a nagy hitelfedezet szükségessége miatt nehézkes. A Községi Tanács VB elnökével letárgyaltam, hogy a rendelkezésre álló 150 000 Ft-ból elkészíttetik a felújítási terveket és a tetőszerkezetet kijavítják.” A munkálatokra 1967 őszén került volna sor, ám a kivitelezést egyetlen kisipari cég sem vállalta, a Zala Megyei Tanácsi Építőipari Vállalat pedig azzal dobta vissza a terveket és a költségvetést, hogy a helyreállításhoz nagyobb méretű szerkezeti elemek cseréjére lenne szükség. Ezzel egy időben 14 000 db hornyolt cserép és 2 m3 tetőléc érkezett a faluba, amit a ház mellett depóztak fel.

Mivel a következő esztendőben sem történt előrelépés az ügyben, az épület állaga tovább romlott, ráadásul a kevés gyereklétszám miatt a tervezett bölcsőde beindítása is elmaradt. Az 1968. november 21-i vb-ülésen megállapításra került, hogy a tetőszerkezet végnapjait éli, több helyen beázik. A felszólalók amellett kardoskodtak, hogy az illetékes járási szakosztály felé kell azonnali intézkedést foganatosítani, hisz a szükséges tetőcserép és a faanyag nagy része már rendelkezésre áll. Felmerült az is, hogy az épület célszerű felhasználása és bérbeadása érdekében a sajtó bevonásával ajánlatot lehetne tenni egy női munkaerőt foglalkoztató könnyűipari üzemnek, ám a hirdetésre egyetlen cég sem jelentkezett.

Még az év végén Sipos Béla tanácstag szólalt fel a járási közgyűlésen és tolmácsolta a község egybehangzó kívánságát. Ezzel szemben a főmérnök két mondatban intézte el az ügyet: „A Bárczay-féle kastély felújítási lehetőségét az osztály már több ízben vizsgálta. A vizsgálatok egyöntetű megállapítása szerint a felújítás gazdaságosan nem megoldható.” Ennek ellenére a település lakói továbbra is bizakodóan tekintettek a jövőbe. Az 1969. január 2-i vb-ülésen döntés született arról, hogy a kúria bizonyos szobáit egyedülálló pedagógusok részére albérletbe bocsátják. Frankovics Tibor az ősz folyamán ismét megpróbálta a lehetetlent és a rekonstrukciós munkák kivitelezéséhez kért sürgős segítséget: „Zalatárnokon a Rózsa u. 2. szám alatti állami épület állaga egyre romlik, tetőzete beszakadással fenyeget, viszont falazata kellő szilárdságú és megfelelő teherbírású. […] A községben iskolai nevelői lakásra, rendőri szolgálati lakásra van szükség, mely itt megoldható lenne. Bizonyos építőanyagot szállítottunk a helyszínre (cserép, tetőfa), de a helyreállítást saját erőből megvalósítani nem tudtuk” – fogalmazott levelében az ambiciózus faluvezető. Válaszul a járáson kifejtették, hogy hitelt csak 1974 folyamán tudnának biztosítani, de a községi tanácsnak ezt megelőzően el kell készítenie a szükséges gazdasági számításokat és műszaki szakvéleményeket. Amennyiben ezeket a feltételeket biztosítják, esetleg lehetőség nyílna arra, hogy a felújítási programot egy közelebbi időpontra ütemezzék. Utóbbi eshetőségnek megörülve 1970-ben elvégeztették a kért szakértői állásfoglalást, amelyből kiderül, hogy a Bárczay-kastély társasházzá való átépítése – hat-hét összkomfortos lakással – mintegy másfél milliójába, az átalakítás nélküli felújítás pedig potom kilencszázezer forintjába került volna a járásnak. Ekkora összeget azonban nem voltak hajlandók áldozni egy vén, roskadozó kúriára, így az épület további megmentését célzó helyi igyekezet végérvényesen elsorvadt.

Az 1971. szeptember 9-i vb-ülésen Kocsis László tanácselnök már arról beszélt, hogy az ingatlan felújítására szánt tetőfát és cserepet értékesíteni kell, mert annak további tárolása gazdaságtalan, értéke pedig folyamatosan csökken. Egy hónap múlva a tanácselnök bejelentette, hogy az építőanyagot eladták a helyi termelőszövetkezet részére. Később, 1975-ben ugyan volt még egy utolsó kísérlet a meglévő lakások fenntartására és korszerűsítésére, ám a Zalaterv 5-6 millió forintos árajánlatát azonnal elvetették. Ezzel a magára hagyott kúria sorsa megpecsételődött.

Amikor 1978 tavaszán a járási hivatal mérnökei ismét szemlét tartottak a helyszínen, az épület végnapjait élte, a födém és a tetőszerkezet megroskadt, némely helyen életveszélyessé vált. Mivel a szakemberek már korábban megállapították, hogy a kérdéses építmény se műemléki se faluképi jelentőséggel nem rendelkezik, a felújítása pedig kivitelezhetetlen, az egykor szebb napokat látott, tizenöt helyiségből álló nemesi kúriát lebontásra ítélték.

A szanálást 1980 nyarán egy zalaegerszegi lakos kezdte meg, később a falu felhívására az építőanyag feléért bárki folytathatta a bontást. Először az északi szárny tűnt el, majd pár év múlva a megmaradt főépületet is nyilvános licitre bocsátották. Az árverésre 1984. május 9-én került sor a községben, a legtöbbet ígérő személy 17 000 forint vételár fejében vásárolta meg és bontotta el a zalatárnoki Deák família ősi fészkének maradványait.