Furiosa – A Pusztaság királynője

Furiosát (Anya Taylor-Joy) gyermekkorában elrabolják a legendás Zöld Helyről, ahol nincs nélkülözés. A megmentésére induló édesanyját megöli egy Dementus (Chris Hemsworth) nevezetű önjelölt hadúr, hogy a gyereket később alkualapként elajándékozza a hatalmas Halhatlan Joe-nak (Lachy Hulme). A felcseperedő lány a szökési terv mellett revansot kíván venni meggyilkolt anyjáért.

A Mad Max-sorozatot hiába könnyű felismerni az extravagánsságáról, mindegyik film könnyen elkülöníthető. Az elsőben még kapaszkodhattunk a civilizáció, a törvény utolsó szalmaszálába, miközben felsejlett a bosszú sötét lélektana. Ezt később felváltotta a teljes kilátástalanság, az önmagunkra utaltság, ahol a szemernyi emberség jelentett reményt a véget nem érő pusztaságban. Miller tisztában volt vele, hogy A harag útját nem tudja rekreálni, így meg sem próbálja. A Furiosa egészen más, mint amihez eddig szerencsénk volt a franchise-ban, de közben megtartja annak stílusjegyeit. Magasan a legambiciózusabb, s egyúttal legtöbbet vállaló Mad Max-mozi, masszívan ráfekszik a világépítésre, tovább gondolva a korábban felvázolt alapokat. 

A Pusztaság mérete szembeötlő, az erődítmények, úgymint a Vár, a Skulófarm és Gázváros szintén jelentősebb funkcióval bírnak. Visszatérő figurákkal is találkozunk Halhatlan Joe és a klánja jóvoltából. A közte és Dementus között zajló hatalmi harcba csöppen bele a címszereplő, akit éltet, de nem torzít el teljesen a bosszúvágy. Miller kiváló érzékkel nyúl a részletekhez, ezáltal műve előzményként és folytatásként is működik. Nem feledkezik meg a főszereplőről, akinek útját aprólékosan meséli el. Nincs falsul felmért jellemfejlődés, mellébeszélés, ez az a Furiosa, akivel A harag útjában találkoztunk. Motivációja, döntései érthetők, dühe, kisugárzása átcsap a vásznon. 

Így van ez az akciószekvenciákkal is, melyeket újfent érdemes a helyükön kezelni. Szembetűnőbbek a vizuális effektek, de a direktor sajátosságának számító stilizáltság belesimul a látnivalóba. Több parádés jelenetsorral találkozunk a szűk két és fél óra során, de mindenképp kiemelendő a majd’ negyed órás üldözés a tekintélyt parancsoló Hadi Vassal. Mivel Miller rengeteget markol, sajnos egy-egy részlet kicsúszik a kezei közül. Ilyen többek közt a Max-pótléknak betudható sofőr, Praetóriánus Joe (Tom Burke), aki a jót szimbolizálná a torz lelkek közt, mégis jobbára hatástalan a jelenléte. Ezen felül a hadurak csatájában olykor túl gyorsan történnek az események, így felületes képet kapunk az egyébként jól átgondolt és ígéretes konfliktusról.

A színészek nem okoznak csalódást, Anya Taylor-Joy a kevés szövege ellenére a tekintetével többet mesél, mint egy hosszú monológ. Chris Hemsworth eddig nem látott ripacs üzemmódban játszik, ám hol máshol szuperálna ennyire, mintsem az őrület színpadán.

A Furiosa nem kellene, hogy ennyire működjön, mégis olajfoltos porfelhőt húzó kamionként gázol át az emberen. Egyértelműen a sorozat legösszetettebb darabja, világépítésből jelesre vizsgázik, így ismét óriási élmény elmerülni ebben a mocskos, véres, groteszk disztópiában. A hatalmi harcok mellett egy valódi Odüsszeiát látunk, ahol sorsok fonódnak össze, megágyazva az új kezdetnek. George Miller bátor, bevállalós mozit alkotott, s tökéletesen tudatában volt annak, hogy most másra van szükség a frissesség megtartásához. A vállalását siker koronázta, mely egy eposzi utazást eredményezett.