Filmkritika: A bérgyilkos, aki nem is volt

Gary Johnson (Glen Powell) egyetemen tanít, elvált, magának való ember, aki szabadidejében besegít a rendőrségnek. Egy alkalommal bedobják a mély vízbe, ő pedig vonakodva, de él a lehetőséggel. Bérgyilkosnak adja ki magát, beszélget a megbízójával, felveszi a diskurzust, amivel később lebuktatja az alanyt. Kiderül, hogy hősünk igen jól játssza a szerepét, a letartóztatási rátája magas és élvezi a szituációt. A dolgok akkor borulnak fel, amikor vonzódni kezd legújabb kuncsaftjához, Madisonhoz (Adria Arjona), aki az erőszakos férjét szeretné megöletni.

A sztori igaz történeten alapul, valóban élt egy Gary Johnson nevű fickó, aki bérgyilkosnak adta ki magát, majd feldobta a megbízókat a rendőröknek. Kiváló felütés, rengeteg potenciállal, Linklater pedig pont annyit emelt át a valóságból, amennyit kell, a többit kibővítette egy szerteágazó műfajkavalkáddá. A direktor ismert a részletes jellemrajzairól, és ez itt sincs másképp. Gary nem teljesen introvertált, szeret és tud beszélgetni emberekkel, csak a stílusa, témái, megjelenése teszik unalmasan átlagossá. Pont kapóra jön a személyiségcsere, a megbízóknak ugyanis rendre más és más figuráknak adja ki magát. Hol vidéki suttyónak, máskor öltönyös yuppie-nak, esetleg fenyegető pszichopatának. Az álcák egyszerre szórakoztatóak és rúgják fel a bérgyilkosmítoszt. Gary narratívájában bele is áll ebbe a téveszmébe, mert noha vannak olyan emberek, akik pénzért ölnek, a popkultúrában elterjedt, klasszikus bérgyilkosképet lerombolja. Madison feltűnése kavarja fel az állóvizet, a két fél rögtön, sajnos túl gyorsan egymásra hangolódik, s noha a kémia tökéletesen működik, az első beszélgetésük sokkal inkább forgatókönyvszagú, mintsem reális. Kialakul a vonzalom, Gary pedig bennragad az általa játszott karakter, Ron bőrében. Ő magabiztos, ami a szívén a száján, sugárzik az önbizalomtól. Hősünk tudja, hogy megütheti a bokáját, de nem tud parancsolni sem a testének, sem az érzelmeinek. Linklater ügyesen ábrázolja, ahogy a főszereplő próbálja megtalálni a kontrasztot a személyiségjegyek közt, vacillál, mennyit mutasson a valódi énjéből, mit tartson meg Ronból a hétköznapokra. Fokozatosan épülnek a konfliktusok, lassan bekúszik a krimivonal, és szorul a hurok Gary nyaka körül minden fronton. Morális kérdések merülnek fel, megjelenik a szív és az ész harca, de egy percre sem kérdés, hogy melyik fog győzedelmeskedni. Linklater pazar érzékkel csavarja a szálakat, nem bagatellizálja el a helyzet súlyosságát, ám végig meghagyja a könnyed szellemiségét. A film apránként válik a tévedések vígjátékává, ahol a legtöbbször frappánsan, kreatív humorral lehet kimászni a slamasztikából, míg máskor kifejezetten sötét megoldáshoz kell folyamodni.

A bérgyilkos, aki nem is volt, üdítő színfolt az idei palettán, ügyesen hiteti el, hogy szimpla és kommersz szórakozás, de jóval több annál. Természetesen nem árt tisztában lenni azzal, hogy nem egy bérgyilkosos thrillerről van szó, sokkal inkább egy zsánerkoktélról, amiben helyet kap a fekete humor, némi krimi, leöntve az egészet egy nagy adag romantikával. Az élményt némileg degradálja a helyenkénti felszínesség, illetve a zárás kicsit összecsapottnak és morálisan megkérdőjelezhetőnek hat. Lehetett volna ebből egy sokkal másabb, komorabb darab, de egyáltalán nem baj, hogy Linklater nem így döntött. A felütés groteszksége önmagában megér egy misét, ezen felül a főszereplő önanalízisén keresztül érdekes kérdésfeltevésekre lelhetünk, mely hatására a saját egzisztenciánkon is elgondolkodunk. Valahogy így kell egy igaz történetet továbbgondolni és minőségi közönségfilmként prezentálni.