Egy oklevél nyomában

Többek között elrendelte, hogy a monostor jövedelmeit az apátok királyi engedély nélkül ne idegenítsék el, a monostort a bírák joghatósága alól kivette és annak az adószedők követelései elleni mentséget adott. A hatalmaskodók ellen a monostornak bajvívókat rendelt. (A bajvívás a középkori magyar jogszokás szerint a perbéli bizonyítás eszköze volt, amit a peres felek nem csak személyesen, hanem „fizetett bajnokok” részvételével is teljesíthettek.) Ezenkívül Bárándnak hétfői napra, Zalavárnak pénteki napra vásár tartásának jogát engedélyezte. A gonosztevők megbüntetésének jogát az apát hatáskörébe utalta, valamint a monostornak 22 új birtokot, és ezek dézsmajövedelmeit valamint halastavakat és a Balaton vizére halászati jogot adományozott. Tegyük hozzá azonnal, hogy ez az oklevél nem maradt fenn eredeti formájában, hanem az apátság alapításánál jóval később keletkezett többszörös átiratokban.

A történet több, mint 200 évvel később folytatódott. 1339. október 22-én János, zalavári apát megjelent az esztergomi káptalan előtt és bemutatta Szent István 1024. évi kiváltságlevelét és a biztonság kedvéért hiteles másolatot kért róla, amit meg is kapott. Az apát mintha a jövőbe látott volna! A veszprémi káptalan 1341. szeptember 15-én kiadott ugyanis egy oklevelet, amely részletesen elbeszéli, hogy abban az évben a nagyböjt idején tűz volt a monostorban, mert a sekrestyés fráter elaludt, a csonkig leégett gyertya pedig felgyújtotta a levéltárat. Örökre odavesztek a szent királyoknak a monostor kiváltságait bizonyító ott őrzött oklevelei is. A régi adományleveleket sürgősen pótolni kellett, így a történet azzal folytatódott tovább, hogy az átírásról is átírást készíttettek. 1350. február 1-én Miklós, zalavári apát megjelent Gilétfi Miklós nádor előtt Budán és bemutatta az esztergomi káptalan 1339. évi átíró oklevelét, amely tartalmazta Szent István 1024. évi, fentebb részletezett oklevelének átírását és erről hiteles másolatot kért, amit meg is kapott. Mai tudásunk szerint ez a legkorábbi eredetiben fennmaradt oklevél, amely tartalmazza az 1024. évi átírását. (Az oklevél a közelmúltig a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltárának birtokában volt, azóta Pannonhalmán őrzik, a bencés apátság levéltárában.)

Mielőtt tovább mennénk kalandos sorsú oklevelünk megismerésében, tegyünk egy kis oklevéltani kitérőt! Az oklevelek tudománya, a diplomatika szerint az oklevél lehet eredeti vagy átírt, tartalmát tekintve valódi vagy hamis. Mivel a középkori emberek számára nagyon fontosak voltak a jogbiztosító iratok, nem mondható rendkívülinek, hogy viszonylag gyakran átírták vagy hamisították őket. Mind az átírás, mind a hamisítás célja vagy a meglévő jogok védelme, vagy új jogok szerzése volt. Az „igazán” hamis oklevelek már a keletkezésükkor is valótlan adatokat tartalmaztak, az ilyen oklevelek szerzőit halállal büntették. A hamisítás módja többnyire azonban az volt, hogy egy meglevő oklevél szövegét módosították, ezt hívják interpolációnak. Ezzel a lehetőséggel különösen a korai alapítású, nevezetesen azok az Árpád-kori egyházi intézmények éltek, amelyeknek nem volt meg az eredeti alapító levele, de pl. egy birtokperben kötelező volt írásos bizonyítékokat felmutatni.

Itt térünk vissza az 1024. évi Szent Istvánnak tulajdonított oklevélhez, amiről a magyar történettudomány történeti és nyelvészeti bizonyítékok alapján már több mint egy évszázada megállapította, hogy hamisított. A hamis okleveleknek azon csoportjába tartozik, amelyeket eredeti szövegrészek felhasználásával valamikor a 14. század közepén bővítettek és módosították a tartalmát. Tartalmilag több kifogás is merült fel ellene, pl. az, hogy az oklevélben olyan helyeket tüntetnek fel az apátság birtokaként, amelyeket más oklevelek tanúsága szerint ebben az időben mások birtokoltak. Biztosnak látszik, hogy az oklevének a kiváltságokról szóló rendelkező részét több, 13. századi oklevélből „ollózták” össze, a formulás részek némelyike pedig a 14. századra utal.

A fentebb elmondottakból kiderült, hogy az oklevélhamisítás fogalma a középkorban némileg mást is jelenthetett, mint ma. Zalaváron az 1341. évi tűzvész kiváló lehetőséget adott az olyan, birtokjogokat igazolni kívánó oklevelek pótlására, amelyek talán nem is léteztek és az elpusztultnak tartott okleveleket ilyen módon kísérelték meg rekonstruálni. A bemutatott oklevél annak ellenére, hogy biztosan nem Szent István korában keletkezett, mégis becses és fontos emléke Zala korai történelmének.