Filmkritika: Vészjelzés

Frida (Naomi Ackie) pincérnőként dolgozik, elege van mindenből, így amikor a milliárdos Slater King (Channing Tatum) felajánlja, hogy vendégül látja a saját szigetén, kap az alkalmon. A bulizással teli napok után hősünk barátnője nyom nélkül eltűnik, és egyre több furcsaság történik az idilli helyszínen.
A Vészjelzés tipikusan az a film, aminek a szinopszisa és kedvcsinálója felkelti az ember figyelmét. Kezdettől fogva tudjuk, hogy valami nincs rendben, sorjáznak a kérdések, és folyamatosan gyártjuk a teóriákat.   Az ötlet tehát remek, de nem árt megágyazni a fordulatoknak, fel kell építeni a misztikumot, hogy a feszültség ne engedhesse el a néző kezét. Nem könnyű ennyi apróságra figyelni, Kravitz bele is bukik. Vannak kreatív húzásai és a cselekmény első fele működik, de a sokadik ugyanolyan bulijelenet már végtelenül repetitív.

Tisztában vagyunk vele, hogy minden okkal történik, és érdemes figyelni a visszatérő jeleket, ám nem ártott volna egy fokkal feszesebbre vágni az összképet. A reveláció fényében pláne, mely hirtelen érkezik és jóval szimplább, mint hinnénk.

Az egyszerűség önmagában nem bűn, de ahogy itt prezentálják, annál inkább. Kravitz művének szerves része a humor, és a megoldást egy kifejezetten vicces jelenetben tárják fel. Igen ám, csakhogy a körüljárt téma cseppet sem vicces, a szatirikusnak szánt felhang így nem működik, s a Vészjelzés abszolút komolyan veszi magát. Villámgyorsan önmaga paródiájává válik, majd ismét fajsúlyos vizekre kíván evezni, más kérdés, hogy az arányokkal való játék csúnyán elcsúszik. A felfedett válaszok nem adják meg az elégedettséget, sőt, még több kérdés merül fel. Rengeteg az ellentmondás, nincs érdemi motiváció, és logikailag is kikezdhető a sztori. Nehéz úgy belemenni a részletekbe, hogy ne fedjük fel a miérteket, egy összehasonlítás azonban nagyon adja magát, a Vészjelzés ugyanis eléggé hajaz a Nincs baj drágám című produkcióra. Hasonlóan ígéretes premissza, magát okosnak gondoló, ám inkább butácska csavarokkal, s nem kevésbé elcsépelt konklúzióval. Kravitz alkotása viszont még ennyire sem éri el célját, amiről nagyban tehet az egészen botrányos zárás, amelynek  az üzenetértéke egyenesen káros.

Nem lehet elvitatni, hogy a Vészjelzés egy olyan problémakörről mesél, melyről lehet és kell beszélni, ám mindezt felszínesen, szájbarágósan és hatásvadász eszközökkel kívánja elérni. Nincs benne semmi mélység vagy érzelem, pocsékul van megírva, és minél többet gondolkodik rajta az ember, annál több hibát fedez fel benne. Az ötlet és az ambíció önmagában nem elég, ha valaki nincs tisztában az alapvető filmnyelvi és szemantikai eszközökkel. Elhangzik a filmben egy mondat, miszerint a felejtés ajándék. Valóban ajándék lenne mihamarabb elfelejteni a Vészjelzést.