Szörnyetegek: Vérfagyasztó a két aranyifjú története, akik kivégezték a saját szüleiket

Lyle és Erik Menéndez tehetős család sarjai, apjuk José fiatalkorában emigrált Kubából Amerikába és a semmiből épített fel mindent. Sikeres üzletemberként milliós vagyonra tett szert, feleségül vette egyetemi szerelmét Kitty-t, majd szűk három év különbséggel megszületett a két fiú. Látszólag az amerikai álom manifesztuma Menéndezék története, mígnem 1989. augusztus 20-án este, Lyle és Erik két sörétes puskával közel felismerhetetlenné lőtték szüleiket, 16 alkalommal elsütve a fegyvereket. Tettükre majd’ egy évvel később derült fény, tárgyalásukat pedig óriási médiafelhajtás övezte.

Dahmer sztorijának elmesélése után éles váltásnak bizonyult Menéndezék esetét körüljárni, ugyanis merőben más a felek háttere. Első blikkre sokkal merészebb és izgalmasabb egy rettegett sorozatgyilkos „pályafutását” nyomon követni, mint egy bár hasonlóan borzalmas, de jóval szimplább családon belüli leszámolást. Ehhez képest Murphy felettébb érdekes elbeszélői formulát választ és komplexebb képet tár elénk, mint elsőre sejtenénk. A nyitóepizód rögtön a dolgok közepébe vág és számos részletet felfed. Ad egy képet a testvérekről, a motivációjukról, megmutatja magát a gyilkosságot, illetve azt, ahogy Erik (Cooper Koch) bevallja pszichológusának a szülei megölését. Aki nem hallott még az ügyről, netán felületesen ismeri, bizony meghökkentő pillanatokkal fog találkozni, ám azoknak sem kell aggódniuk, akik betéve tudják az eseményeket, ugyanis az alkotói perspektíva kreatívan csavarja meg a cselekményt. Ügyesen keverik a kártyákat, s nagyban rájátszanak arra, hogy a néző megkérdőjelezze a saját ítélőképességét, illetve morális iránytűjét. Elvégre mit látunk? Két elkényeztetett aranyifjú kegyetlen módon kivégzi a szüleit, majd a busás örökségből vígan tengetik napjaikat. Egyértelműnek tűnik, csakhogy a tárgyalás során kiderül, hogy José (Javier Bardem) finoman szólva sem volt mintaapa, testi, lelki terror alatt tartotta fiait, sőt szexuálisan zaklatta őket kisgyermekkoruktól fogva, melyhez Kitty (Chloe Sevigny) szó nélkül asszisztált. Ezzel olyan tabutémák és kérdések kerülnek felszínre, amik akarva akaratlanul befolyásolják az embert. Feljogosítja-e a fiúkat a bántalmazás a brutális gyilkosságra? Nevezhető-e jogos önvédelemnek a tettük? Vajon igazat mondanak-e és nem csak egy fifikás védelmi taktika eredménye az elnyomó apa meséje? A sorozat legnagyobb bravúrja, hogy mi magunk is az esküdtszék egy tagjának érezzük magunkat, folyamatosan változik az álláspontunk, így pokolian nehézzé téve a saját belső ítélethozatalt. Mindez remekül működik az utolsó két epizódig, melyek szintén nem lettek rosszak, ellenben pont az addig kiválóan felépített erkölcsi kettősséget degradálják. Sokkal egyoldalúbbak, konkrétabbak, kvázi pálcát törnek a főszereplők felett. Ez dramaturgiai ellentmondásokhoz vezet, ráadásul az összkép sokkal fajsúlyosabb lehetett volna, ha megmaradnak bizonytalanságnál, pontok helyett kérdőjeleket használva.

A színészi gárdára nem lehet panasz, Javier Bardem kisujjból kirázza a fenyegető apát, de Chloe Sevigny is kihozza a maximumot a kevésbé hálás anyuka szerepéből. Az igazi felfedezettek azonban Cooper Koch és Nicholas Alexander Chavez. Parádésat alakítanak a címszerepekben, ha kell elesettek, máskor komplett szociopaták, le a kalappal előttük.

Kicsit bosszantó, hogy a legtöbb Ryan Murphy munkához hasonlóan, ez is elfárad a végére, de szerencsére még így is erőteljes élmény A Lyle és Erik Menendez-sztori. A csúcs egyértelműen a vágatlan ötödik rész Erik vallomásával, ugyanakkor hangulatában, összetettségében, taglalt kérdéseiben a komplett évad abszolút betalál. Sokat vitatott, a mai napig megosztó a két gyilkos aranyifjú esete, ahol a teljes igazság talán soha nem derül ki, ám a feltárt problémakörökből fakadó diskurzus, mindenképp pozitívum lehet a szörnyűségek közepette.