Utóvéd –zalai rendhagyó „művtöriórák” mintáját már a fővárosban is követik

Talányosan figyelemfelkeltő címmel beszélt a valósághű képzőművészeti ábrázolás több száz éves igényéről Frimmel Gyula grafikus, a zalaegerszegi Ady-iskola művész tanára. 

Kik azok a fényképezőgép-szemű festők? Hát mindenki, aki szerette volna úgy láttatni a látványt a festővásznon, ahogy látni lehet a valóságban. Rövidre fogva azt mondhatjuk, a festőművészeknek muszáj volt kivárniuk, amíg felfedezi a világ a perspektívát, a tér rövidülését, a távlatok ábrázolásának technikáját.
Frimmel Gyula az ókori egyiptomi falfestményektől  kezdve főleg a nyugati művészettörténet területét bejárva vizsgálta az emberi szem által befogható kép megjelenítését, amelyet összekapcsolt a XIX. század nagy találmányával, a fotográfia felfedezésével. Hiszen a fénykép lesz az, ami a látott képet úgy adja vissza, ahogy a valóságban megjelent. A festészet csak törekedhet erre, pontosabban az előző előadásokból tudjuk, a festmény, a szobor mindig több a puszta látványnál, modern szóval élve, a „hozzáadott érték” az érzelmek, gondolatok, a közös emberi tudás szimbólumainak megjelenítésében rejlik. 
Mit tehettek a festők, akik még a fényképezőgép megjelenése előtt szerettek volna a valósághű látvánnyal előrukkolni? Kidolgozták a síkból való eredményes kilépést, megnyitották a képsíkot. Így például az egyforma magasságú oszlopsor az egyik sarkából rajzolva a rövidülés jelenségét  eredményezi. A mértani, geometrikai rendszer, a perspektíva az 1400-as évek felismerése.

Frimmel Gyula kedvenc festőivel, Dürer, Vermeer Holbein műveivel érzékeltette a felfedezés revelatív erejét, hozzátéve, némelyik festő bizonyosan használta az egyszerű optikát, azaz kamerát, abba beletekintve látta, mi lesz közeli, tehát nagy, mi lesz távoli, tehát kicsi, melyik részlet lesz éles, melyik kevésbé lényegesen homályos. Hiszen a szemünk így lát: valamire fókuszál, azt élesen látja, a látvány többi részét csak akkor, ha fókuszt vált. Albrecht Dürer Szent Antalja a város szélén ezért volt a XV. században progresszív alkotás, míg Holbein két francia követe a kép minden pontján egyformán éles.
A fényképezőgép nem ellensége a képzőművészetnek. Utóbbi a hiperrealista irányzattal még túl is szárnyalja a fotókat, mert a nézőpont eredetien beszédessé teszi mondjuk Ralph Goings (1928–2016) amerikai festő nagyvárosi utcarészletét, illetve a szintén amerikai Andrew Wyeth (1917–2009)  tájképben ülő mozgáskorlátozott nőalakját, vagy a magyar Csernus Tibor Piac című képét.  Kár, hogy e helyt nincs mód végigkövetni Frimmel Gyula előadásának következetes ívét, amely a németalföldi festőktől egészen a mesterséges intelligenciáig vezetett bennünket. Ezen az úton Vermeer Zeneleckéje nyűgözhette le az érdeklődőket, a képen a tükröződés önmagában korát megelőző rendkívüliség. 
A pillanatok megörökítésének képességére Caravaggio Máté elhivatása, Velazquez Bacchus dialada szolgált például. Az emberi grimaszok megragadása a fotó lehetőségeire is rátesz egy lapáttal.  

Zalai büszkeség, hogy az UTÓVÉD „művtöri” már budapesti lábbal is rendelkezik, a zalaiak ötlete nyomán október 28-án este hétkor a Ráday utcai Kispont Galériában „Én is egy kicsi hópata vagyok? – A gyermeki mint stílusdimenzió és önismereti törekvés Mérei Ferenc gondolkodásában” címmel tart ingyenes előadást K. Horváth Zsolt társadalomtörténész.

Idehaza pedig október 31-én, csütörtökön találkozunk legközelebb a PopUp Caféban, amikor a zalaegerszegi származású Lepsényi Imre formatervező egyetemi tanár tart „művtöriórát".