Marcona harcos irtja a gótokat

És ebben még a közel félmázsás, keleties felépítésű, úgynevezett lamellás vért sem akadályozza meg Kelemen Zsoltot, hazánk első számú hun-magyar harcművészét, akivel az Iharoson nemrég megrendezett lovagi találkozón beszélgettünk.

Kelemen Zsolt és lova, Sani. A hun-magyar harcművész egy vízigót férfi fejét emeli magasba lándzsájával (Fotó: Szakony Attila)

- Csodálatos volt őseink harcművészete, aminek csak egyik szelete a sokat emlegetett lovasíjászat - bocsátotta előre a férfi, aki állítása szerint akkor is a hun-magyar harcművészettel foglalkozik, amikor nem... - Az általuk kitalált lovas harci kultúrának köszönhetjük azt, hogy megmaradhattunk a Kárpát-medencében. Arról a technikáról beszélek, amire méltán lehetünk büszkék, hiszen olyan vívmányokat adott a világnak, mint a nyereg és a kengyel, s általa képesek voltak őseink akár több ezer kilométeres távolságokra is hadjáratokat indítani. Ők használták először általánosan a hosszú húzásokra készített, merev szarvakkal ellátott íjakat, s hosszú pengés, jó minőségű acél kardjaik szintén a legjobb fegyverek közé tartoztak abban a világban. De mondok mást. Rekonstruáltunk egy korabeli, közel félmázsás hun lovasíjász páncélzatot, amit teszteltünk és megdöbbentő eredményeket tapasztaltunk. Kipróbáltuk íjjal, karddal és lándzsával is, de egyikkel sem tudtunk benne károsodást okozni. Ez nagyon kíváncsivá tett minket, hogy vajon mi az a határ, amit még elvisel a vértezet és eljutottunk vele egy lőtérre, hogy megnézzük, hogyan viselkedik a lőfegyverekkel szemben. A 9 milliméteres lövedék nem hatolt át rajta 10 méterről... Mindez talán jelzi, hogy milyen magas színvonalon állt a hun lovas hadsereg, amely már az 5. századtól jelen volt itt, Európában. Harci technikájuknak része volt a lándzsahasználat is, kialakult egy különleges lovas lándzsahasználati mód. A laikusok azt hiszik, pontosabban úgy tudják, hogy a lándzsát dobják. Nahát, ez az, ami nem igaz. Gondoljunk csak bele, egyetlen dobásért nem hurcolták volna magukkal több ezer kilométeren keresztül... Támadás közben kézben tartották, a lovas belevágta az ellenfelébe, és miközben elhaladt áldozata előtt a lovával, folyamatosan fordított egyet a lándzsán, ami így igen mély, tölcsérszerű és nyilván, halálos sebet ütött. Egyébként lovaglás közben a harcos a vállán átvetve viselte a fegyvert.

Az Európát rettegésben tartó lándzsás-nyilazós harcmodor különleges lóirányítást is követelt.

- A harcos nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy lóról nyilazás, vagy lándzsahasználat során egyik kezével az állatot irányítsa - szögezte le. - Ezért a ló instruálása hanggal, illetve lábbal és a lovas súlypontjának folyamatos változtatásával történt. Ehhez persze, maximális összeszokottság kellett, nem véletlen, hogy a hun harcos legnagyobb kincse a lova volt. Talán köztudott, hogy azok a lovak azonban nem olyanok voltak, mint a maiak, lóállományunk azóta teljesen kicserélődött. Sajnos, az eredeti fajtát, az eurázsiai vadlovat ma már nem lehet fellelni sehol, de az úgynevezett hucul ló közel áll hozzá. Az én lovam is hucul, Saninak hívják, aki jóval kisebb testű, mint mai, széles körben elterjedt magyarországi, de hangsúlyozom, nem magyar társai és kitartóbb is náluk. Ugye napjaink sportlovait rövid távra nemesítették ki nos, őseinknél nem ez volt a cél. Sani már 21 éves és még mindig könnyedén veszi az akadályokat, pontosan azt teszi, amit kérek tőle és a kondíciója is kiváló. Ezek a fajta lovak 25 éves korukig maximálisan terhelhetők. Mindössze 130-140 centiméter a magasságuk és igen jól bírják az extrém körülményeket, szűk hegyi utakon is biztosan lépkednek. A hucult Ázsiában a mai napig használják versenyzéshez, mert kitartó futással akár 70-100 kilométert is képes megtenni.

Kelemen Zsolt hozzáfűzte: egy jól betanított ló ellenkezés nélkül teljesíti a legkülönfélébb parancsokat. Sani például ha kell, lefekszik, ha kell, leül, gazdája pedig fedezéknek használva be tudja nyilazni a környezetet.

Apropó, nyíl. A lovas népek általában szimmetrikus rombusz, vagy levél alakú nyílhegyet használtak. Miután ezek elkészítése nem kevés időt és szakértelmet igényelt, valószínűleg csata után összegyűjtötték őket. S hogy milyen hatása van a betaláló nyílvesszőnek? Kelemen Zsolt erről is beszélt.

- Szintén félreértés, hogy akit nyíllal meglőttek, rögtön holtan esett össze - jelentette ki. - Márpedig a filmeken ezt látjuk ugye, de ez csak egyetlen esetben igaz: ha a nyílvessző átszakította a gerincvelőt, mert az azonnali bénulást okozott. De halált az sem. Az áldozat még szívlövésnél is képes volt megtenni akár 100 métert is, kevésbé fontos szervek (gyomor, bél és így tovább) sérülésénél pedig napokig életben maradhatott, s kínok között pusztult el.

A beszélgetés után Kelemen Zsolt röpke bemutatót is tartott tudományából a sajtónak. Sanival egészen látványos és különleges akciókat produkált. Vágta közben lándzsája hegyére szúrta a vízigót ellenségnek kinevezett nagybajuszú, fekete hajú és korabeli öltözékbe bújtatott próbabababák fejét, lenyilazta őket úgy, hogy közben mindkét karja a fegyverhasználattal volt elfoglalva, s másik lova fölött átugratva is célbalőtt nyíllal a segítői által tőle jobbra és balra feldobott korongokra. Néha sikerrel járt, néha nem, de többször célzott pontosan, mint pontatlanul valóban látványos és profi volt.

Pont olyan, amilyennek a hunokat képzeltük anno iskolai tanulmányaink alapján.