Idősgondozás - "Nélküle nem is léteznék"

A magas kor óhatatlanul együtt jár a betegségek gyakoribbá válásával, s azzal, hogy a gyerekek kirepülése, a házastárs halála után egyedül maradunk. Persze, nem szívesen szorulunk másokra, még családtagokra sem, senkinek nem akarunk a terhére lenni. Mégis muszáj, olykor akár idegenek támogató szolgálatát igénybe venni.

– Mi igyekszünk ameddig csak lehet, saját otthonaikban ellátni, segíteni az idős embereket – mondja Szalainé Huber Andrea, a Dániel Református Támogató és Házigondozó Szolgálat zalaegerszegi részlegének vezetője. – Ez egy alapellátási forma, mely mögött a református egyház áll. Elsősorban idősekkel foglalkozunk, de van fogyatékos és pszichiátriai beteg gondozottunk is.

Negyvenöt, saját otthonában élő zalaegerszegit lát el ez a házi gondozó szolgálat.

Szalainé Huber Andrea csöppnyi irodájában, amelynek a Mandulavirág református otthon ad helyet, számos nehéz élettörténet sorjázódik, amíg beszélünk a Dániel Házigondozó Szolgálat munkájáról. Amelyre egyre nagyobb szükség van. A generációk ma már ritkán élnek együtt, így pedig az idős ember családja a legjobb szándék ellenére sem képes sokszor folyamatosan rendelkezésre állni. A hivatásos gondozók azonban, ha kell, naponta megjelennek, takarítanak, mosnak, fürdetnek, gyógyszert adagolnak, ebédet hoznak, ételt melegítenek, orvoshoz kísérnek. De legfőképp beszélgetnek, azaz ott-tartózkodásuk néhány órájára élettel töltik meg az öreg, elesett, egyedül élő otthonát. Ami esetenként hideg, alulfűtött, felújításra szoruló lakás, olyan többemeletes házban, ahol nincs lift. Csoda-e, ha a hetven-nyolcvan évesek hetekig, hónapig nem jutnak le az utcára, az udvarra, hiszen egyedül nem mernek, nem tudnak.

– Hozzánk a háziorvos javaslata, a gondozási szükséglet felmérése után jutnak a rászorulók – jelzi Andrea, hozzátéve, ez az ő feladata. – Ha a napi négy órát nem haladja meg a gondozási igény, akkor saját otthonában látjuk el a rászorultakat, azon túl intézetre, szakellátásra van szükség.

Kovács Zoltánné vércukorszintjét méri Kutasiné Czuczka Katalin gondozónő. A 71 éves néni nem lép ki egyedül a lakásból (Fotó: Pezzetta Umberto)

A 2008 óta jelen lévő szolgálatnak nyilván meg kell élnie. A központi költségvetésből érkező normatíván és az egyházi támogatáson túl a térítési díj fedezi a költségeket, utóbbit a rászoruló jövedelmétől függően állapítják meg.

A negyvenöt gondozottra összesen öt elhivatott, kitartó gondozónő jut jelenleg. Ők szakképzett általános ápolók, egészségügyi asszisztensek, de a legfontosabb az, hogy alkalmasak az érzelmileg megterhelő munkára. (Szalainé Huber Andrea 9,6 millió forintból gazdálkodhat évente.)

Sokaknak jól jönne a segítség, de olyan alacsony a jövedelmük, hogy még ezt sem engedhetik meg maguknak. Léteznek hasonló szolgálatok, mindannyian az anyagiak előteremtésén fáradoznak. Merthogy igény volna, mondani sem kell.

Az ellátottak zöme idős hölgy, lévén, a férfiak sajnos általában korábban meghalnak. Akad házaspár is, nekik, a tapasztalatok szerint még az ebben az élethelyzetben előforduló napi zsörtölődés mellett is jobb a helyzetük, tudnak egymásnak segíteni, beszélgethetnek egymással.

Előfordult már életmentés is: a Kosztolányi úton élő néni nem nyitott ajtót, amikor a gondozónő felkereste, a szőnyegen fekve találták, mentőt kellett hívni hozzá. Ha szállításra van szükség, rendelkezésre áll a szolgálat autója, de jellemző a tömegközlekedés is.

– Mindennap jövök Eta nénihez – mondja a kilenc emberhez járó, azelőtt önkormányzati munkatárs Kutasiné Czuczka Katalin gondozónő, miközben a 71 éves, mozgáskorlátozott, időskori demenciával küzdő, cukorbeteg és érszűkületes Kovács Zoltánné Eta néni vércukorszintjét méri. Az érték szerencsére jó, ennek mindketten örülnek. Túl vannak már az ágynemű áthuzatolásán, a konyhában már készenlétben vár az ebéd.

– A férjem kilenc éve meghalt, gyermekem nem született, az egyetlen családtagom, a húgom negyven kilométerre él, neki az unokáival is kell törődnie – meséli a ruhagyárból nyugdíjazott Eta néni. Kati nélkül nem indul sehová, sőt, a fürdéssel is mindig megvárja, mert egyszer elesett a kádban, azóta fél. Kati a minden. Gondozó, társalkodónő, családtag helyett családtag, barát.

– Jó, most ebédelj Eta néni, holnap tízkor jövök, rendben? – búcsúzott Kati. Aznap még vártak rá máshol is.Eta néni pedig innentől kezdve őt várja, hogy emberi szót halljon. Addig nézi a tévét, rejtvényt fejt, olvasgat, de csak könnyedebb füzetecskéket.

– A tévét sokszor csak azért kapcsolom be, hogy beszéljen valaki a lakásban. Kati nélkül már nem is léteznék.

Ha összejárnának a hasonló cipőben járó öregek?, kérdezem.

– Próbálkoztunk ilyesmivel, kirándulást is szerveztünk, de ehhez is pénz kellett volna – mondta Andrea már a lépcsőházban lefele menet. Nem mondhatnám, hogy nem voltunk lehangoltak.