Csak előre nézz, sohase hátra! – Horváth Gábor, kanizsai tanár egy hetet töltött Izraelben

Érdekes, de az országon belül az arab–zsidó ellentét sem annyira kiélezett, mint gondolnánk. Mindezt Horváth Gábortól, a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium történelem–német szakos pedagógusától hallhattuk, aki a Jad Vasem intézet pályázati programjának keretében bő egy hetet tölthetett el nemrég Izraelben. Járt Jeruzsálemben, Tel-Avivban, Jaffában és Caesareában is.

– Elég súlyos politikai helyzetben utaztunk ki, ottlétünk idején egy izraeli kommandó behatolt a gázai övezetbe, amit az iszlamista Hamász irányít – bocsátotta előre Horváth Gábor. – Ez a kommandó „lebukott”, és a palesztinok megöltek közülük egy drúz származású alezredest, olyan arabot, aki hű Izraelhez. Titokban temették el, nehogy a szélsőségesek kiirtsák a családját. Másnap a Hamász bosszúból háromszáznál is több rakétát lőtt ki Askelon városára. Izraelben elrendelték a mozgósítást, átélhettem, hogy a piszoár használata géppisztolyos katonák társaságában zajlik, s az sem furcsa, ha a tel-avivi strandon a szembejövő bikinis lány vállán is gépfegyver lóg. Nekünk, európaiaknak különös ez a fajta militarizmus, de ha az ember belegondol: éppen ez a biztonság záloga. Hozzáteszem, egy-egy terrorakció után nem marad el a válasz sem, de ki szeretném emelni, hogy az izrae­li reakció általában a humánus hadviselés. A titkosszolgálat, a Moszad pontosan felderíti a támadások felelőseit, akiket előre értesítenek hivatalos levélben, illetve telefonon is, hogy adott időpontban végrehajtják a válaszcsapást, ami általában bombázás. Még azt is közlik, hogy a beavatkozás melyik utcát, házszámot érinti a településen, így esélyt adnak arra, hogy kiürítsék a lakóházat. S ha mindez még nem lenne elég, a tegyük fel másnap 16 órára kitűzött bombázás előtt, 15.58-kor még a „kopogtató” rakéta robban a ház közelében, tehát marad két perc a menekülésre. Sajnos a terroristák általában iskolák, kórházak, menekülttáborok tetejéről lövik ki a rakétáikat, ezeken a civil helyeken Izrael nem hajt végre megtorlást. Meg kell említenem, hogy az arabok jelentős többsége idegenkedik a szélsőségesek akcióitól, annál is inkább, mert sok palesztin kap munkát Izraelben, zsidó vállalkozóknál, cégeknél dolgoznak magas izraeli fizetésért. Tehát létezik egyfajta gazdasági egymásra utaltság is, nem beszélve arról, hogy a zsidó és az arab rokon nép, hiszen mindketten a szemita-hamita nyelvcsaládhoz tartoznak.

Horváth Gábor jelezte, Izraelben rendkívül pozitív tapasztalatokat szerzett az ottani történelemszemlélettel kapcsolatban. Például a miénktől egészen eltérő az emlékezéskultúrájuk. Miközben mi, európaiak a holokauszt (ahogy ők hívják, Soá) kapcsán az emlékezést Auschwitzra összpontosítjuk, ők nem erre helyezik a hangsúlyt.

– Az oktatás során is ez a szempont érvényesül, az izraeliek azt tartják fontosnak, hogy pedagógusként ne a borzalmakat mutassuk meg először a diá­koknak, az áldozatokat ne egymásra helyezett holttestekként ismerje meg az utókor, hanem olyan emberekként, akik éltek, élvezték a mindennapokat, közösséget, kultúrát és civilizációt alkottak. Szerintük nem a tragédia végkifejletére, hanem az odáig vezető útra kell fókuszálni, arra, miért tette mindezt az ember a saját embertársával. Egy példa. A Jad Vasem emlékközpontban láttunk egy fényképet egy katonáról, aki lelőtt egy, a kezében kisgyermekét tartó nőt. Az előadónk megkérdezte a csoportunktól: „Mit gondolunk erről a katonáról?” Természetesen az a válasz érkezett, hogy „Ez egy brutális állat!” mire ő így szólt: „Nem, ő is egy ember, azt kell megértenünk, hogyan jutott el idáig.” Abban is eltér a felfogásuk, hogy a holokauszt kezdőpontja az ő szempontjuk szerint valójában 1933, a nácik hatalomra jutása, programjuk megvalósítása – így az ezt követő időszak lépésről lépésre történő bemutatása a dehumanizáció folyamatának hangsúlyozásával ugyancsak elgondolkoztató. Úgy vélik továbbá, hogy a holokauszt nem az egykori náci Németország ügye, hanem egyértelműen nemzetközi szintű, hiszen számos európai ország polgára résztvevőként mindebből anyagi hasznot húzott, valamint maga a kirekesztés is mindenütt jelen van a világon. S mivel nagy igazság, hogy a történelem ismétli önmagát, bárki, bárhol, bármikor kerülhet hasonló helyzetbe, gondoljunk csak a ruandai hutu–tuszi konfliktusra.

Horváth Gábor szerint az is érdekes, hogy az izraeli zsidóság eleve kevésbé fókuszál a múltra, inkább a jövőbe tekint. A történelem során a zsidó identitás őrzése, a zsidóság fennmaradása kétezer éven át államiság, territórium nélkül elsősorban a vallási törvények betartásának köszönhetően valósulhatott meg. Napjainkban a büszke, öntudatos, erős zsidó képét sugallják a felnövekvő nemzedék számára. Talán ez az oka a mienkétől eltérő holokausztfelfogásnak is: nem traumatizált, az áldozatszereptől szenvedő fiatalokat akarnak nevelni, hanem olyanokat, akik hosszú távon tudják biztosítani Izrael fennmaradását az ellenséges környezetben.

– Mivel az emlékezetpolitikai koncepció hátterében az arab–izraeli konfliktus, a létért való küzdelem állt, a területszerzéssel záruló hatnapos háború eredményezte azt a szemléletváltást, amely már a győzelmi prizmán keresztül vizsgálta a holokausztot – folytatta a pedagógus. – Személy szerint én nagyon meglepődtem, hogy a holokauszt oktatása csak 1981-től vált kötelező tananyaggá az izraeli iskolákban. Az, hogy a varsói gettófelkelés napja lett a hivatalos izraeli megemlékezés napja – amikor hősök voltak –, beleillett abba a képbe, ami az aktuálpolitikának alárendelt emlékezetkultuszt jelentette, miszerint héroszokra van szüksége az új és erős államnak, nem pedig áldozatokra.

Horváth Gáborral Izraelről mint országról is beszélgettünk. Elmondta, az egész állam nagyon modern, „high-tech”, az ország lakóinak csaknem negyede felsőfokú végzettségű, s a tudást, a munkát meg is fizetik, igen magasak az átlagbérek. A 21. századi Tel-Aviv és a hagyományokat őrző, szakralitásával – világnézeti meggyőződésétől függetlenül – minden turistát magával ragadó Jeruzsálem két külön világ. A lenyűgöző Jeruzsálem három világvallás kultikus városa, a Golgotán van a Szent Sír-templom, a Templomhegyre épült a Sziklamecset – innen ment Mohamed a mennybe, s ez a bibliai Mórija-hegy, ahol Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot, a Siratófal pedig a zsidók legszentebb helye. Az új épületeket is homokkő burkolja, s ez az építészeti előírás egyedi arculatot ad egész Jeruzsálemnek. Kevésbé tudott, de kétnyelvű az ország, ivrit és arab. A rendszám- és az utcanévtáblákat is szinte mindenütt mindkét nyelven feliratozzák, ez még az európai kisebbségpolitikában is szokatlan, a kanizsai pedagógus eddig csak Finnországban látott kétnyelvű autójelzést.

– Hogy mit adott nekem Izrael? Komoly tanulságként és pozitívumként éltem meg, hogy az előadások, foglalkozások folyamán sokoldalú, árnyalt megközelítésekkel találkoztunk, teljesen mentesen bármiféle dogmatikus vagy sematikus gondolkodásmódtól, és mentalitásuk, az életigenlő optimizmus is tanulható, sőt, megtanulandó, nekünk, európaiaknak különösen – zárta Horváth Gábor.