Farkasvadászat 1853-1854 telén

Létszámukat 2022 tavaszán a szakemberek 25–30 egyedre becsülték és egyelőre csak a Bükk hegységben, valamint a Mátra vidékén tapasztalták jelenlétüket. Pedig a farkasok őshonos állatnak számítottak a Kárpát-medencében, de kíméletlen vadászatuk, továbbá az élőhelyként szolgáló területek zsugorodása miatt a 20. század elejére állományuk jelentősen megcsappant.

A történeti és néprajzi források arról tanúskodnak, hogy a farkasok évszázadokon át Zala vármegye területén is jelen voltak. Felmerülhet a kérdés, hogy ezek vajon valóban szürke farkasok (tudományos nevükön Canis lupus) voltak-e, avagy inkább a nádi vagy réti farkasra (népies nevén toportyánféregre) kell gondolnunk, amelyet a tudósok többsége a napjainkban szintén újra betelepedő aranysakállal (Canis aureus) azonosít. Sajnos erre a kérdésre nem tudunk egyértelmű választ adni, de levéltári és néprajzi adataink inkább az utóbbi verziót erősítik. Az mindenesetre biztos, hogy a farkasok jelenléte állandó veszélyt jelentett a mezőkön és az erdei tisztásokon legeltetett állatállományra, így aztán a 18. században már komolynak mondható pénzjutalom járt egy-egy levágott farkasfülért (persze a fül tulajdonosát ehhez előbb el kellett pusztítani). A vármegye időnként szabályos hajtóvadászatokat is szervezett a ragadozók gyérítése érdekében. Ennek ellenére még egy évszázaddal később, a 19. század közepén is állandó problémát jelentett a farkasok jelenléte. Úgy tűnik, hogy a legnépesebb falkák a megye délnyugati határvidékén, illetve Göcsejben, valamint a Balaton-felvidéken éltek. Ezekben a térségekben nagy kiterjedésű, összefüggő erdőségek húzódtak, de sokfelé voltak nádasok és lápos mocsaras helyek. Márpedig az ilyen területek élőhelyként és búvóhelyként is tökéletesen megfeleltek a farkasok számára. A ránk maradt levéltári iratoknak köszönhetően az ordasokkal vívott hosszúra nyúló küzdelemről számos érdekes adattal rendelkezünk. A továbbiakban ennek egyik epizódjába, mégpedig az 1853-54 telén Göcsej vidékén, illetve annak szomszédságában megrendezett farkasvadászatba nyerhetünk bepillantást.

Bár a ragadozók felbukkanására egész évben számítani lehetett, megfigyelhető, hogy a falvak lakói és az állatokat őrző pásztorok, kondások panaszai szerint a farkasok az ősz, de különösen a téli hideg beálltával egyre gyakrabban ólálkodtak a birkanyájak és sertéskondák körül. Így történt ez 1853-ban is, amikor az év végéhez közeledve leginkább a Göcsej központjának számító Nova környékéről jelentettek sok kártételt. Mivel a település ekkoriban az Egerszegi járáshoz tartozott, a Császári Királyi Megyehatóság úgy rendelkezett, hogy a járás vezetőjének, Fábián Pál főbírónak a feladata megszervezni a farkasvadászatot. A kitűzött napon, 1853. december 30-án le is zajlott a vadászat, de az lényegében kudarcba fulladt. Az első hajtás alkalmával hét farkast ugyan sikerült kiugrasztani a sűrű bozótból, de közülük egyet sem sikerült elejteni, annak ellenére sem, hogy három állat súlyosabb sebet kapott. A második és a harmadik hajtás még ennyi eredménnyel sem járt, a vadászok ugyan láttak farkasokat, de azok könnyedén elmenekültek üldözőik elől. Fábián főbíró meglátása szerint a farkasvadászatra kijelölt terület túl nagy, a résztvevők száma túl alacsony, felszereltségük pedig elégtelen volt.

A főbíró azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, rögtön javaslatot tett egy újabb, de már jóval nagyobb szabású vadászat megrendezésére. Elképzelése szerint a több naposra tervezett akcióba be kellene vonni a szomszédos járásokat is, így mozgósítani lehetne a környékbeli falvak lakosságát, hogy legyen elegendő számú hajtó. A fegyvertartási engedéllyel rendelkezőket pedig szigorú büntetés terhe mellett – engedélyük bevonását kilátásba helyezve – kell megjelenésre ösztönözni. Egy nagyobb szabású vadászatra már csak azért is szükség volt, mivel a járási főbíróhoz folyamatosan érkeztek a farkasok garázdálkodásával kapcsolatos panaszok. Például 1853. december 31-én Zalatárnok vidékéről jelentették, hogy: „T[ekintetes] Séllyey uraság birkás aklába farkasok betörtek és egy birkát megöltek, ahová december 30-án szinte bementek, de pásztor észre vevén, azokat elkergette. Ugyan[csak] december 30-án nappal a tárnoki sörtvéspásztor bujtárja három farkast az aszúvölgyi erdőben fókájátúl elkergetett.” Barabásszeg elöljárósága pedig a következő panaszt tette: „a ragadozó farkasok az ősszel is sok károkat tettek nálunk és vidékünkön. És most ismét a sertvés pásztorunk előtt f[olyó]

hó 28-án egy malacot megölt, 29-én pedig egyet megmarcangolt éppen a falunk mellett.” Szentpéterfölde lakói arról panaszkodtak, hogy január elején az egyik éjszaka három farkas a faluba is bemerészkedett, a környező erdőkben pedig olyan vonítást csapnak, hogy „az ember nem bátor szükséges tűzifájának beszerzése végett magánosan az erdőre kimenni”.

A Császári Királyi Megyehatóság végül elfogadta Fábián főbíró javaslatait és Bogyay Lajos megyefőnök úgy határozott, hogy 1854. január 23. és 28. között kell megtartani az újabb farkasvadászatot, mégpedig az Alsólendvai, az Egerszegi és a Kanizsai járás részvételével. A járási főszolgabírók feladata volt megfelelő számú hajtóról és vadászról gondoskodni. A fegyvertartási engedéllyel rendelkezők, vagyis az uradalmi erdészek, ispánok és vadászok, továbbá a korábban engedélyért folyamodó földbirtokosok, községi bírók kötelesek voltak megjelenni. (Érdemes megjegyezni, hogy a korabeli iratok szerint néhány katolikus plébános is rendelkezett puskával.) A hajtókat az erre kijelölt falvakból rendelték be, mégpedig minden háztól egy embernek kellett részt vennie a hajtásban.

A vadászat első két napja Szilvágy és Nova vidékén zajlott, gyülekezőhelyként is e két települést jelölték ki, a hajtók és a vadászok pedig az Alsólendvai és az Egerszegi járásból érkeztek. A harmadik napon, vagyis január 25-én az Egerszegi járásból kirendelt vadászok Pákán, a hajtók pedig Dömeföldén és Ortaházán gyülekeztek. Feladatuk a Boli vagy Bolyi erdő átfésülése volt. Január 26-án Várföldén kellett összegyűlniük a résztvevőknek, akik aztán a Bunyai vagy Budnyai erdőben rejtőzködő farkasokat próbálták puskavégre kapni. A következő napon Oltárc környéke került sorra, végül az utolsó napon Kistolmács, majd pedig a Letenye körüli erdőkben zajlott a vadászat. A Kanizsai járásból érkező vadászok ezen a két utolsó napon vettek részt, az Alsólendva környékéről érkezők pedig hazatérhettek.

Bár ezúttal a résztvevők létszámára nem lehetett panasz, az eredmény ismét meglehetősen lehangolóra sikeredett. Az Egerszegi járásból érkező vadászoknak összesen egy darab farkast sikerült kilőniük, de láttak még hat másikat is – Fábián főbíró jelentés szerint ezeket talán majd egy másik alkalommal lehetne meglőni. Ellenben elejtettek kilenc rókát, amelyeknek a bundáját rövidesen árverésre bocsátották. A Kanizsai járás főbírája, Farkas Benjámin pedig ekként összegezte a vadászat eredményét: „bár e járásban fegyverengedéllyel bíró egyének a hivatalnokokat és lelkészeket kivéve mindnyájan megjelentek, a puskások száma majdnem 80-ra rúgott, nem különben a hajtók mind a két nap a rendelt mennyiségben, s időn pontosan kiállottak; mindamellett a két hosszú napi fáradságot egyedül egy nőstény vén farkasnak […] és két rókának eleste jutalmazta.”