Látni a lényeget: vakák és haikuk a japán irodalomból

Múlt héten a megyei könyvtárban tartott előadást Villányi G. András műfordító. A Magyarföldön élő író, költő versekről, Japán irodalomról beszélt az érdeklődőknek. Elöljáróban elmondta, azt szeretné, ha a mondandója végén a jelenlévők elismernék, irodalomra, bármilyenek is a körülmények, mindig szükség lesz. Két költő, Szaigjó szerzetes és Macuo Basó kiválasztott versein keresztül mutatta be a hallgatóságnak a japán irodalom egy-egy szeletét.


- A vaka a legősibb japán versműfaj. Szaigjó szerzetes vakái kétféle embertípusról szólnak, egy éggé könnyült és egy reményhagyott szívről mesélnek. Az, hogy melyek vagyunk mi, nem vallási kérdés, hanem azon meggyőződés kérdése, hogy idealistákként vagy materialistákként gondolkodunk. Szaigjó buddhista szerzetes volt, és a versben olvasható korholás azoknak szól, akik életét, mindennapjait kizárólag ennek a világnak a teljesítményei, eredményei, a pénz, az új autó, mobiltelefon határozza meg. Az övék a reményhagyott szív. Ezzel szemben a másik vers azokról szól, akiket nem kötnek le a földi világ dolgai.

Macuo Basó haikuit olvasva rájöhetünk, hogy a kérdések feltevése olykor sokkal fontosabb, mint a válaszok megadása.

- A válaszokban nagyot tévedhetünk. Macuo Basó szerint, egy pillanatban kell meglátni a végtelent, az időtlenséget. Túl sokat foglalkozunk olyan dolgokkal, amik látszólag lényegesek, ám valójában nem számítanak. A japán irodalom szerint a legfontosabb dolog, hogy legyen időnk és szívünk nézni, figyelni, hogy hogyan nő a fű. Lényeges, hogy rákérdezzünk a helyünkre a világban és megtaláljuk azt. Ezeknek a verseknek, bár apróságoknak tűnnek, sok idő kell, hogy belénk hatoljanak.

Villányi G. András egyik legújabb kötete A papagáj meséi, mely a Fapadoskönyv kiadó gondozásában jelent meg, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt tanulságos, érdekes olvasmány. A könyvben Rudi, a jákó papagáj, hol az eperfán ülve, hol a világot járva elmélkedik gazdájával az élet nagy dolgairól.