Utolsó útjára kísérték Tőkéczki Lászlót

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere búcsúztatójában azt emelte ki, hogy a tudós a rendszerkonform szakmai karrier helyett választotta a népnevelést, és az sem bizonytalanította el, ha „néha a kormánypolitika előtt kellett mennie, néha utána, gyakran meg vele szemben”.

Konzervatívként volt európai, európaiként őszinte hazafi, modern humán polihisztor, manír nélküli puritán, igazi szabad szellemű tudós, felkészült professzor, magyar református keresztyén – idézte fel a miniszter Tőkéczki László emlékét a Nemzeti Örökség Intézete által szervezett temetésen több száz gyászoló, köztük Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök előtt.

Balog Zoltán azt mondta, a tudós önmagát feláldozva és felejtve, az öngondoskodás teljes hiányával tette dolgát, tartott előadásokat mindenhol, ahová hívták, hiszen

„azt tartotta fontosnak, hogy a hagyományszakadással bajlódó magyar szellemi életet minél több szállal lehessen visszakötni saját múltjához; visszakötni, újragyökereztetni, erősítve ezzel a magyar embert, a közösséget”.

A nemzetet közösséggé, a közösséget nemzetté formálni – minden feladata, munkája, vállalása ezt szolgálta, hogy a lélek és a szellem szálai köttessenek össze. Mert vallotta, hogy a lélek és a szellem: ez a lényeg. A hagyománytőke, a szellemi beruházás az igazi befektetés. Ennek hozama lesz a döntő, amikor felmérjük, meddig jutottunk – fogalmazott. Tőkéczki László éppen ezért az oktatásra és az ismeretterjesztésre tette fel szakmai életét.

Történelemtanítása nem csupán útmutató, de egyfajta gyógyír is lehetett, „orvosság, amely a 21. század bomló társadalmaiban segítséget jelentett a történelmi és a lelki magánnyal szemben”,

hiszen segített felfedezni, hogy részei vagyunk az életnek, a múltnak a jövőnek – mondta a miniszter.

Kiemelte: Tőkéczki László segített megadni a fiataloknak az egykor magától értetődő tudást „a lét értelméről, az emberi mivolt szépségéről és terhéről”, mert ezt tekintette a történelem nevelő erejének, a tanítást megújulásnak, egyfajta szellemi felszabadításnak szánva.

Balog Zoltán megjegyezte, hogy a tudós publicistaként és történészként is vitázott, hiszen „tudta, az írástudók kötelessége a méltányos, megalapozott és részrehajlás nélküli állásfoglalás”. Ugyanakkor nem húzódozott, nem gyakorolta az elit értelmiségiek „finnyás kívülmaradását”, hiszen

szellemi harcos volt, aki „nemcsak állást foglalt, hanem hadállást is: ha kellett, támadott, ha kellett, megvédte a védtelent”.

Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház dunamelléki egyházkerületének püspöke – megemlékezve arról is, hogy az elhunyt az egyházkerület főgondnoka volt – azt emelte ki: amikor barátokat szerzünk, mindent a megbízhatóság, a hűség dönt el, Tőkéczki László pedig hűséges ember volt. A világ végére is elment azokhoz, akiket taníthatott, hiszen „ez a hagyományaiból kiforgatott, értékeiben megcsúfolt, legjobbjaiban megalázott ország, ez volt a világ vége; mégis,

Tőkéczki László tudta, ahol a hűségesek megnyitják a szívüket, ott a periféria lesz a centrum, ott a provincia lesz a fősodor, ott a mély lesz az első lépcső fölfelé”

– mondta.

Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke arról beszélt: Tőkéczki László „sokat vállalt, nem maradt ideje, hogy saját magával is törődjön”. Hangsúlyozta, hogy a történész halála egyszerre hatalmas veszteség a tudomány és az ismeretterjesztés számára, olyan ember volt, akit „nem lehetett nem szeretni”.

Felidézte: a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) alelnökeként Tőkéczki László igazi emberi értékrendet is megjelenített, igazi és megbízható társaként és szószólójaként az értékrendben gondolkodóknak, harcolva a történelemhamisítás ellen, és azért, hogy „a történetírás a magyar múltat igazságos, eredeti forrásokra támaszkodva ítélje meg”. Ennek példájaként Tisza István egykori miniszterelnökről írott monográfiáját említette.

A Széchenyi-díjas történész életének 67. évében, január 8-án hunyt el.