ZAOL
Zala vármegyei hírportál
Labdarúgó-válogatottunk 1997. október 11-én az akkori vb-selejtezők utolsó fordulójában a futballtörténelem kétségkívül egyik legmókásabb góljával végzett 1–1-re Helsinkiben – a finnek persze nem nevettek rajta. Mert ezt ők hozták össze úgy, hogy a 91. percben felszabadítani igyekezve egymás után hárman is szerencsétlenül értek a labdába, és az közöttük flipperezve a kapujukban kötött ki. Ennek pedig az lett a következménye, hogy mi mehettünk pótselejtezőt játszani. „Végre Fortuna visszaadta nekünk azt, amit a korábbi mérkőzéseken elvett tőlünk” – summázott az akkori szövetségi kapitány, Csank János.
Mint tudjuk, a jó csapatnak szerencséje van, de az nem volt jó csapat, annyira semmiképpen sem, hogy helye legyen az 1998-as világbajnokságon. Azon a bizonyos pótselejtezős párharcban ugyanis a jugoszlávok az Üllői úton 7–1-re lemészárolták a mieinket, Belgrádban pedig 5–0-ra.
Azóta nagyot változott a világ, Jugoszlávia helyett már Szerbia van, és most az Eb-selejtezőkön mi nyertünk Belgrádban 2–1-re, és múlt szombaton a Puskás Arénában is 2–1 lett a végeredmény a javunkra. És Fortuna megint előjött, mert itthon bizony a vendégek a gól nélküli második félidő elején perceken belül szereztek két olyan lesgólt, amelyeknél hajszálon múlt, hogy szabályosak legyenek, aztán egy akción belül kétszer is a bal kapufára lőtték a labdát, a 94. percben pedig Dibusz Dénes földön túli bravúrral védett egy közeli fejest.
A lefújás után kapusunk nem az utóbbit hozta fel, mintha az a védése a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hanem bevallotta, hogy a két lesgólnál és a két kapufánál meghűlt az ereiben a vér. „Legyünk őszinték, Fortuna velünk volt, de megérdemeltük!” – szögezte le, és ez visszaköszönt többi játékosunk nyilatkozatából is.
„Akadt egy-két meleg szituáció, amit megúsztunk, ám a szerencséért is megdolgozott ez a brigád” – bökte ki például Lang Ádám.
Megértjük a szerbek keserűségét, hiszen fordított helyzetben mi is azt mondanánk, hogy nem érdemeltünk vereséget, de Marco Rossi csapata olyan nagyot küzdött, hogy mindenképpen megérdemelte a győzelmet. Ebben a tekintetben Szoboszlai Dominik nyilatkozata vitte a prímet: „Olyan játékosaink vannak, mint Fiola Attila. Nem akarok csúnyát mondani, de a saját édesanyját is agyonrúgná, ha ellenfélként jönne vele szemben. Ilyen játékosokra van szükségünk.”
Fiola bizonyára nem egészen ezekkel a szavakkal fogalmazna saját magáról, de nyilván ő is érti, mi is értjük, mit akart mondani a válogatott csapatkapitánya.