Rémálom a Duna mellett: a Bécs-Pozsony-Győr szakaszon ne az internetnek higgyünk!

Igaz, nem úgy, ahogy terveztem. Ezt a távot nem sikerült egyetlen nekifutással végigcsinálnom. Pontosabban végigcsinálnunk, mert a feleségemmel - időnként családtagokkal, barátokkal kiegészülve - együtt pedálozunk Magyarország és a közeli országok szerencsére egyre növekvő számú kerékpárútjain. Nem a várható nehézségektől vagy a szervezés bonyolultságaitól rettentünk vissza, az élet szólt közbe.

A természet feledhetetlen élmény, a sík térségen a számtalan holtággal, a változatos madárvilággal

Végül is a körülményeink annyit tettek lehetővé, hogy az út egy kisebb szakaszát, a Bécs-Pozsony-Győr távot próbáljuk meg teljesíteni. Holott ezt sem az útikönyvek, sem a mindentudó internet nem ajánlja: a Passau-Bécs távot preferálják, pusztán annyi indoklással, hogy onnantól az út minősége nem mindenütt megfelelő .

A legelső akadályba mégis már Bécsben belebotlottunk: a hatalmas, közel kétmillós nagyvárosból órákig nem találtuk a Pozsony felé tartó kerékpárút kiindulópontját. Idegileg teljesen leamortizálódva délután 2-re álltunk csak a startvonalnál. És ahogy itt illik, elkezdtünk száguldani. Bécstől úgy húsz kilométeren keresztül a Duna-gáton - tulajdonképpen, amíg a külváros tartott - fantasztikus, legalább négy-öt méter széles, autópálya minőségű biciklissztrádán tekertünk, mint a szél. Oldalt kisvendéglők és pihenőhelyek, ahol többnyire bevándorlócsaládok piknikeztek. Parázson sülő hús és sör illata kísérte diadalmas startunkat. Aztán egyszer csak elfogyott az aszfalt, az út előbb kavicsosba váltott, majd valami olyasmibe, amivel addig még nem találkoztunk: valamikor réges-régen öklömnyi méretű köveket szórhattak a gát földjére, ami az évek alatt félig-meddig besüllyedt - és most ez alkotta a kerékpárút felületét.

A fekvőbicajom, amit még külföldön is megbámulnak. Túrázásra jobbat ki sem lehetett volna találni

Közel 40 kilométeren át zötyögtünk végig az egyébként tényleg fantasztikus szépségű Dunai Nemzeti Parkon. De az út minősége a Hainburg előtti hídig nem változott.

Ez a híd külön történet. Nyilván a domborzati viszonyok miatt a Dunától távol indítják, másfél-két kilométer hosszú, mindkét oldalán egyirányú kerékpárúttal, amely cserébe viszont alig nyolcvan centiméter széles. Úgy középtájt lenézve viszont szédítő a mélység - ember legyen a talpán, akinek a jóval a szemsík alatti magasságon futó vasrácsok között lenézve úgy 50-60 méteres mélységbe nem lesz gyomrot ökölnyire összeszorító tériszonya.

Hainburg maga a megváltás: városka festői dombok között, alpesi jellegű házakkal. És természetesen iszonyatos emelkedőkkel. Melyeket leküzdve alig harminc kilométer választ el bennünket Bartislavától, amit persze mi Pozsonynak hívunk.

A kerékpárút végre normális minőségűre vált, még világosban megtaláljuk a szállást Pozsonyban, este sztrapacska és sör a belvárosban, mert ez kihagyhatatlan, bármilyen fáradtak vagyunk is.

Az utak szervezője, Bajnóczi Mária, a feleségem. Szerencsére a bicajosok között egyre több a nő és a család, már a nyolc-tíz év közötti gyerekek is meglepően jól bírják a hosszabb távokat is
Fotó: Varga Domokos Péter

Másnap reggel indulás Győr felé. Újabb 90 kilométer. Amiről annyit érdemes megemlíteni, hogy ezúttal a kerékpárút már nem a töltésen vezet, mindössze néhány kilométeren át látjuk a Dunát, a magyar határ után meg pláne nem. Cserébe viszont Rajkától vadonatúj a kerékpárút Ásványráróig, és utána is elfogadható minőségű Győrig, ehhez bónusz a szinte tökéletesen vízszintes Kisalföld, ahol álom a kerékpározás. Alig zavar, hogy mire Győrbe érünk, a jobb térdem kikészül, nemhogy tekerni, járni is alig tudok vele.

Szép idő volt végig, nem áztunk meg, ezt is végigcsináltuk. Már csak az a fránya 320 kilométer van hátra, Passautól Bécsig. Amiről ekkor még nem tudjuk, hogy nekünk ezt a távot is sikerül majd felküzdenünk négyszáz fölé. Mert a látnivalók miatt kisebb-nagyobb kitérőket teszünk. De ez már egy másik történet.