Ez nem vicc! A nagykanizsai tanító-tanár, Böröcz Zsolt, elment a világ végére

– Nemrég 24 napot tölthettem Argentínában és Chilében, s eljutottam Dél-Amerika legdélibb csücskére, Patagóniába, Tűzföldre is – bocsátotta előre Böröcz Zsolt. – Már gyermekkoromban vonzott a messzeség, gyakran böngésztem a térképet, és szemet szúrt Ushuaia település, Argentína Tűzföld tartományának székhelye. Később, felnőve utánaolvastam és kiderült, hogy ez a világ legdélibb városa. Természetesen arra gondoltam, milyen jó volna ide – ahogy a spanyolok mondják, Fin del Mundo, azaz a világ végére – eljutni. Régi nagy álmom volt ez az utazás, de csak most sikerült összehozni. Páratlan élményt jelentett, valóban olyan „világvégi” volt minden, a hangulat, a színek, a fények és több helyen találkoztunk táblákkal, melyek arra figyelmeztettek, hogy ez valóban a világ vége, ha innét dél felé indulsz, már tényleg csak az Antarktika marad, mely néhány kutatótól, me­teorológustól, környezetvédőtől eltekintve teljesen lakatlan. Felemelő, egyszersmind szürreális érzés volt ott járni. Böröcz Zsolt szerint az emberek többségének semmit sem mond vagy jelent Patagónia és a Tűzföld, pedig az egyik legszebb vidék ez, ahol valaha is járhat egy szenvedélyes túrázó.

– A vadsága, a látványos és különleges sziklaformá­ciók, a pazar bükkerdők és az egyedi állatvilág egyszerűen lenyűgöző – jelentette ki a világutazó, aki Budapestről 16 órás repülőúttal jutott el Buenos Airesbe, ahonnét belföldi járattal lehet továbbrepülni El Calafatébe. El Calafate Patagónia egyik turisztikai központja, a túrák kiindulási pontja.

– El Calafatéből indulva felkerestük többek közt El Chaltent, mely különös város abból a szempontból, hogy nyáron – azaz december-január-februárban, lévén a déli féltekén található – 12-15 ezer lakosa van, télen pedig mindössze 30-35 ember lakja, ők gyakorlatilag az üresen maradó objektumokat őrzik. El Chaltenból indulva két nagy túrát teljesítettünk a Los Glaciares Nemzeti Parkban, megnéztük az Andok emblematikus gránitcsúcsait, a Cerro Torrét és a Fitz Royt. A patagóniai, több mint 3000 méter magas, a világ egyik legnehezebben megmászható hegyeként definiált Cerro Torre nem a magassága miatt bevehetetlen, hanem mert a sziklafal rendkívül meredek, ráadásul az időjárási viszontagságoknak, a folyamatosan fújó szeleknek, a szakadó esőnek, télen pedig a havazásnak totálisan kitett. A Fitz Roy szintén emblematikus hegy, gyönyörű gránittorony, amit a helyiek csak „füstölgőnek” hívnak, mert szinte állandóan felhőbe burkolózik. Nem volt ez másként most sem, ám amikor jöttünk visszafelé, megmutatta magát a hegy, éppen csak a csúcsán „egyensúlyozott” egy kis felhőpamacs.

Zsolt 8 túrázótársával ellátogatott Dél-Amerika legnagyobb gleccseréhez. A 30 kilométer hosszú és 250 négyzetkilométer kiterjedésű jégképződmény egyike a dél-patagóniai jégmező által táplált 48 gleccsernek. Antarktisz és Grönland után ez a jégmező tartalmazza a világ harmadik legnagyobb édesvíztartalékát.

– Az is különlegessége, hogy a sajátos mikroklíma miatt nem fogy, hanem folyamatosan hízik, ami manapság, a klímaváltozás közepette, nem sok gleccserről mondható el – jelezte a világutazó.

Itt zárult az út első fele, innét Chilébe, a reprezentatív Torres del Paine Nemzeti Parkba utaztak, ahol 6 napos, közel 100 kilométeres gyalogtúrán vett részt a csapat, melynek tagjai teljesítették az úgynevezett W-túrát. Azért így hívják, mert az egyes állomások közé gyakorlatilag egy w betű rajzolható. A nemzeti park területét fennsíkok, magas hegyek, gleccserek és égkék hegyi tavak jellemzik. A turistákat – évente több tízezren keresik fel a nemzeti parkot a világ minden pontjáról – jelzett utak várják. A gyalogtúra legkülönlegesebb látványossága a Kleopátra tűinek is nevezett három gránittorony volt.

– Ezt követően elindultunk életem nagy álma, ­Ushuaia felé – folytatta Böröcz Zsolt. – Ahogy mondtam, ez a világ legdélibb városa, fontos ezt hangsúlyozni, mert van délebbre még település, de az már nem város. Punta Arenast érintve átkeltünk a Magellán-szoroson, s a kontinens törzsét elhagyva beléptünk a Tűzföldre, Dél-Amerika legdélibb szigetvilágába. Ushuaia a legnagyobb szigeten, Isla Grande de Tierra del Fuegón található. Az 50-60 ezres városban két napot töltöttünk el, majd az út talán legizgalmasabb része következett: motorcsónakkal – úgy is fogalmazhatnék, hogy egy kis lélekvesztővel – átkeltünk a Beagle-csatornán, s felkerestük a világ legdélibb települését, az Isla Navarinón található Puerto Williamst. Az Isla Navarino egy fantasztikus sziget, amit még csak most kezdenek felfedezni maguknak a turisták; nagyon vad, jelzett utak alig vannak rajta – 5 napos trekket, gyalogtúrát terveztünk itt, de olyan mostoha időjárási körülmények fogadtak minket, hogy 3 naposra szűkítettük. Hideg volt, esett az eső, fújt a szél, két hágón kellett volna átkelnünk, de az egyiken előző éjszaka másfél méternyi hó esett, tehát járhatatlanná vált. Innét a Magellán-szoros partján a 19. században fából épített Bulnes-erődhöz utaztunk. Az erőd feladata a szoros védelme lett volna, de ezen a vidéken folyamatosan brutálisan csípős és erős szél fújt (és kitartóan fúj azóta is), ami miatt a katonák nagyon gyorsan, pár év után távoztak anno…

Levezetésként pedig repülőre szálltunk, elutaztunk Santiago de Chilébe, Chile fővárosába, ahol megnéztük a város nevezetességeit.

Böröcz Zsolt jelezte: szerencsére jó csapatba került, senki nem nyafogott, amikor arra volt szükség, mindenki leszegett fejjel haladt előre – erre, a jó értelemben vett „konokságra” főleg a gyalogtúrák során volt szükség, melyek a 15-20 kilogrammos hátizsákkal nem könnyűek. Ilyenkor mindenki több napra elegendő ruházatot, élelmiszert, folyadékot, főzőeszközt és sátrat visz magával. Persze útközben lehet vásárolni élelmiszert, de a váratlan helyzetek elkerülése érdekében jobb biztonságra törekedni. Ettől függetlenül természetesen a világhírű argentin marha­steaket megkóstolták, mint ahogy az óceán közelsége miatt számos helyen kínált hal­ételeket, valamint a világhírű argentin és chilei borokat is. És akkor még nem beszéltünk a helyi specialitásokról.

– Puerto Williamsben egy hostelben töltöttünk el 4 éjszakát, ahol megismerkedtünk egy francia sráccal, Pascallal, aki bezárkózott a fürdőszobába és másfél órán át ki se jött onnét – mesélte Zsolt. – Nem tudtuk mire vélni, de aztán kiderült, hogy hódot nyúzott a szomszéd néninek, aki a nála lévő turistáknak hódos pizzával akart kedveskedni. A világ végén ennél szürreálisabbat tényleg nehéz elképzelni…