A lobogó tűz és az izzó vas üllőhöz hívó szava a V. Országos Kovácstáborban

Zajlott ugyanis az V. Országos Kovácstábor, amit a Zala Megyei Népművészeti Egyesület és a Magyar Kovácsmíves Céh szervezett a Zalaegerszeg melletti kies helyszínen. A most elköszönő hét a haladó szekció turnusa volt, azt megelőzően a kezdők ütötték a vasat.

Mint Devecz Zsuzsa, a rendező egyesület szakmai munkatársa elmondja, második éve bontják felkészültség alapján két csoportra a résztvevőket, mégpedig a jelentkezők relatíve magas száma miatt. Persze ne gondoljunk gomolygó tömegekre, a kovácsolás elsajátítása személyre szabott, egyéni foglalkozást igényel, nem lehet egyszerre húsz embernek vezényelni, hogy na, akkor most odasózunk az izzó vasnak… A kezdőknél például három oktató foglalkozott a 11 növendékkel, akik persze csak a kovácsművességben elsőbálozók, közülük számosan vasas társszakmák (lakatosok, bádogosok) avatott művelői.

A haladó hétre nyolcan érkeztek, többen az Alföldről és a fővárosból, de természetesen a helyi kovácsstúdió is képviselteti magát, két fővel. Egyikük a tábor legfiatalabb résztvevője, a 16 esztendős Grósz-Kernya Nándor, aki 13 éves kora óta látogatja a stúdiót.

Fejlődését ékesen bizonyítja, hogy munkái bejutottak az országos gyermek és ifjúsági népi kézműves pályázat zsűrizett kiállítására.

– Kiskorom óta jellemző rám, hogy ami a kezembe kerül, azt egyszerű eszközökkel igyekszem szerszámmá vagy fegyverré alakítani – mutatkozik be az Ozmánbükön élő Nándi, aki korára való tekintettel szülői engedéllyel vesz részt a tábor munkájában. – Talán az indította meg az elmémben ezt a késztetést, hogy nagyapám esztergályos volt, fémmel, vassal dolgozott. Ehhez jött még a tűz iránti vonzódásom, s a kettőt összeadva máris a kovácsüllőnél találtam magamat. Felnőttként is evvel szeretnék foglalkozni, igyekszem a táborban minél több tapasztalatot szerezni. Kisbaltát szeretnék készíteni, de most éppen egy barátomnak segítek, keresztvasat gyártunk egy kardra…

A barát Jürgen Krass, aki egy kis faluból érkezett a németországi Augsburg mellől, s hivatására nézve fémszobrász.

– A közeli Bakot testvértelepülési kapcsolat fűzi a mi németországi falunkhoz, így sok jó ismerősünk akad a környéken – kezd az ide vezető út vázolásába Jürgen Krass. – Egy korábbi látogatás alkalmával megismertük Gébártot, s bepillanthattam a kovácstábor munkájába. Már akkor elhatároztam, ezt én is szeretném megtanulni.

Fémszobrászként nyilván ismerős terepen mozog, de biztos ami biztos, az alapoknál kezdte, s már a kezdő tábor munkájában is részt vett. A két hét talán elegendőnek bizonyul, hogy elkészítse tervét, amire a Trónok harca sorozat inspirálta. A Hét Királyság uralmát szimbolizáló, kardokból álló Vastrón saját értelmezésű átdolgozása készül ugyanis a műhelyben… A család gébárti táborozása evvel még nem ér véget, ugyanis a magyar származású feleség, Irene Rung festőművész augusztus elején a 28. GébArt Nemzetközi Művésztelep meghívott vendége lesz.

A kovácstábor szakmai vezetője Takáts Zoltán, a kilencvenes években megalapított Magyar Kovácsmíves Céh vezetője.

– Az alapításnál még csak 16-an voltunk, azóta negyven fölé kúszott a tagok száma, három zalai mestert is sorainkban tudhatunk – utal a szakmai szervezet fejlődésére a Pilisborosjenőn élő és dolgozó céhmester. – A kovácsolás valaha a mesterségek csúcsa volt, de már évszázadok óta leáldozóban a dicsősége. Anno minden egyéb szakma a kovácsok munkájára volt utalva, ám az ipar fejlődésével ez a helyzet jelentősen megváltozott. A következmény: zuhanásszerűen megfogyatkozott a kovácsok száma is. Valaha egy valamire való faluban 2-3 kovács működött, ma ha tíz falura jut egy, már sokat mondok. A szakmát őrzők ennek ellenére úgy érezték, nem hagyhatjuk elveszni a tradíciót, ha szűk körben is, de lobognia kell a kovácstűznek. Ebből az elhatározásból alakult meg a céhünk, amely sokat tesz az utánpótlás neveléséért, s a megmaradt mesterek közötti kapcsolattartásért.

Magyarországon pillanatnyilag sehol sem oktatják a szakmát, a kovácsok önképzéssel és a gébártihoz hasonló szaktáborokban művelik ki magukat. A zalai kezdeményezés a legrégebbi, de már akadnak követők, emellett több helyen szerveznek kovácstalálkozókat is. A legnagyobb múltút a somogyi Vésén tartják, ahol lassan húsz éve gyűlnek össze rendszeresen július utolsó szombatján a vashajlítók. Emellett Debrecen, valamint Nyíregyháza és Tiszaeszlár környékén élhet még sikerrel a hagyomány, utóbbi helyen Vajda László kovácsmester jóvoltából. Az ő nevét szintén aktualitás köti Gébárthoz, hiszen ő öntötte azt a kis göcseji harangot, amely a Kárpát-medencei tradicionális sírjelek emlékparkjában szólalhat majd meg, a szeptember 14-én esedékes avatáson.

A kovácsmesterségben rejtezik valami őserő, ami manapság is vonzó kihívás lehet a férfiak számára. A tűzhöz való atavisztikus vonzódás mellett a rideg vas engedelmességre kényszerítése szintén bizsergető kalandot ígér. Ehhez társulhat még a kardok, régi fegyverek iránti szenvedély, ami ugyancsak sokakat vezetett az üllő közelébe. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy kizárólag borostás izomkolosszusok űzik a mesterséget.

– A táborainkban megfordultak már a legkülönfélébb szakmák képviselői, köztük operaénekes, jogász, hivatalnok, informatikus egyaránt – folytatja Takáts Zoltán. – Bárkiben feltámadhat a vágy, hogy valami nagyon ősi, nagyon kézi és jó értelemben vett primitív módját válassza az anyagmegmunkálásnak.

Amihez az első lépés a kovácstűz megrakása. Ha jó szalonnát akarunk sütni, azt sem lehet akármilyen tűzben pirítani, ugyanígy a kovácsolás is „épített” tüzet kíván. Először is jó minőségű szén vagy kovácskoksz szükségeltetik hozzá (az egyetlen kokszolómű Dunaújvárosban működik), majd a tüzelőanyagokat úgy kell összeállítani, hogy a tűznek masszív, tömör izzó magva legyen, a meleget bent tartó szénburokkal körbevéve. Ehhez is ügyesség, hozzáértés kell, akárcsak magához a kovácsoláshoz. Szó sincs róla tehát, hogy a nyers erő mindent visz…

– A legjobb bizonyíték erre Kajos Viktória patkolókovács, aki a hölgyek között is filigránnak számít – reagál a céhmester. – Merem állítani, hogy a megmunkálás minőségében kenterbe veri a 120 kilós kollégákat is.

De kanyarodjunk vissza Gébártra, ahol a haladó kurzus nyolc résztvevője a legkülönfélébb munkadarabokon dolgozik. Akad, aki kilincset készít zárcímkével, más fali harangszerkezetet, netán levelekből álló díszítőmotívumot. A képzés érintette a nagy kovácsművészeti stílusokat is, mint ismeretes, a kovácsolás a barokk és a rokokó időszakában élte fénykorát. Rendkívül széles körben használták, tökélyre fejlesztve a technikát, tobzódásig halmozva a növényi ornamentikát, a hajlításokat, cirádákat.

– Ez az örökség a mai napig erősen érezteti a hatását, ami nem feltétlenül előny – fejti ki Takáts Zoltán. – Az átlagembernek a kovácsművesség szóról azonnal a barokkos formavilág ugrik be, s megrendelőként is ezt a stílust várja el. Holott ez a szakma sem ragadt meg a 16–18. században, több kortárs kovácsművész törekszik korszerű, a mának szóló formanyelv kiművelésére. Ezek sorában említhetném például Lehoczky János iparművészt, vagy a nemrégiben elhunyt Seregi György iparművészt, akik több társukkal egyetemben sokat tettek a mesterség 21. századi „arcának” megmutatása érdekében.