Gagyi démonmackó

Jessica (DeWanda Wise) a párjával és két mostohalányával beköltözik a nő régi családi házába. A kisebbik lány, Alice (Pyper Braun) talál egy plüssmackót, jól eljátszadoznak, ám egyre több furcsaság történik. Köze lehet ehhez a játéknak, vagy a múlt megrázkódtatásai öltenek testet egy elképzelt barát formájában?

A nyitány hangulatos, kellően belevág a dolgok közepébe, illetve felvázolja, hogy Jessica múltja sötét titkokat rejteget. Megismerjük az ingatag lábakon álló családot, valamint kiderül, hogy Alice élete sem volt eddig fenékig tejfel. A költözés hamar megtörténik, majd feltűnik Chauncey, a mackó. Ahogy az lenni szokott, kezdetben mindenki azt hiszi, hogy a kislány élénk fantáziája dolgozik, így igyekszik feldolgozni a sérelmeit. A sztori, a milliószor látott traumafeldolgozással eléggé elcsépeltnek hat, ám lehet ezt jól csinálni, megragadva az élmények pszichológiai oldalát. A Képzeletbeli első fele próbálja ezt kihasználni, remek húzás például, hogy Alice és Jessica hasonló törést éltek át. Jeff Wadlow rendező a valóság és a képzelet közti határvonalat akarja összemosni, mellyel elbizonytalanítja a nézőt abban, hogy mit is lát. Mivel lélekbúvárkodás helyett sokkal inkább a kommersz vonalra fekszenek rá, így nem kérdés, hogy melyik oldalra billen a mérleg nyelve, pláne, ha megnézzük, hogy Wadlow mikkel rukkolt elő az elmúlt években. A Felelsz vagy mersz, netán a Vágyak szigete nem túl jó ajánlólevél és sajnos ahogy haladunk előre, úgy csúszik ki a Képzeletbeli alól is a talaj. Az egy dolog, hogy pillanatnyi autentikusság nincs benne, van itt egy kis Coraline és a titkos ajtó, A mumus, megfűszerezve némi Insidious és Poltergeist hatással. Ijesztgetés terén az első harmadban még akad egy-egy hatásosabb elem, de a harmadik ajtónyikorgás és az ötödik felbukkanó, majd eltűnő árny után már csak unottan legyintünk. A karakterek nem elég szerethetőek, sőt némelyek kifejezetten idegesítőek. Ilyen a flúgos szomszédasszony, aki kvázi élő narrátorként működik. Mindent kommentál és mintha hozzánk, nézőkhöz beszélne, nem is a szereplőkhöz. A történetet csűrik-csavarják, de csak annyit érnek el vele, hogy egy rossz értelemben elszállt, gagyiba váltó természetfeletti világot kreálnak. Iszonyatosan túlmagyaráznak mindent, teljesen ostobának nézik a közönséget, miközben sután és következetlenül oldják fel a konfliktusokat. A záróakkord ráadásul feszültség helyett már csak unalmat szül, el van nyújtva, és az egész koncepció mondanivalóját bagatellizálja el.

A Képzeletbeli nem indul rosszul, s noha nem várta senki, hogy magvas gondolatokat adjon át, megvolt benne a potenciál, hogy szóljon valamiről a sablonossága ellenére. Ehelyett a második felére szétesik, nincs meg a kontraszt a komolytalankodás és a dráma közt, a didaktikussága pedig egyenesen irritáló. Az utolsó harmad röhejessége a hab a tortán, a kretén öregasszonnyal, a démonmacival és a komplett fantáziavilággal. A Blumhouse stúdiónak nincs túl jó szériája, sorra dobják ki a pocsék horrorokat, ami alól a Képzeletbeli sem kivétel. Persze anyagilag jól termelnek, így nem lehet okuk panaszra, de üdítő lenne, ha végre előrukkolnának egy minőségi, vagy legalább szórakoztató darabbal, mert az most sem sikerült.