Csizmák, egyenruhák, s még minden más – Székely Tibor színházi anyagbeszerző történetei

- Egy nyolc méter átmérőjű forgó részt kell készítenünk a színpadra, a következő darab, Örkény István: Tóték című tragikomédiájához. Nekünk ehhez nincs speciális vas hajlítónk. Sokszor fordulunk a város cégeihez különböző, megoldandó problémákkal, s hála istennek, mindig akad, aki tud segíteni nekünk – magyarázza Tibor, s kísérőnkkel, Nagy Kálmán lakatossal kihajtunk a műhelyház udvaráról. Útközben örömmel újságolja Tibor telefonon Szőke Julianna jelmeztár vezetőnek a tegnapi, veszprémi sikerét: – Képzeld a veszprémi színház szabóinak van olyan anyaguk, amilyenből a második világháborúban a katonaruhákat varrták. Anyagot ugyan nem adnak el, de megvarrják a ruhákat, s nem is kérnek sokat érte. Csak a méreteket kell megadnunk számukra, s időben készen lesznek a Tóték tisztjeinek egyenruhái…

Tibor elmondja, hogy a színházak gyakran kisegítik egymást. Egyre nehezebb beszerezni a régi időkben játszódó darabokhoz a kellékeket, illetve azokat az anyagokat, amelyekből a korabeli díszletek, vagy a ruhák készültek. A rendezők mindent elkövetnek azért, hogy a nézőnek tökéletes illúzióval szolgáljanak. A soron következő, Tóték című darab rendezője, Csiszár Imre Kossuth- és Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész is kényes a látványra. Mint megtudom, a korabelihez hasonló katonacsizmát sem lehet csak úgy megvenni az üzletekben.

- Ismerek ugyan Pesten egy erdélyi csizmadia családot, akik elvállalnak ilyen munkát, de nem tetszik, amit gyártanak, s túl drágák. Most a Veszprém megyei Bazsin találtam egy jó szakembert, őt bízom meg három pár tiszti csizma elkészítésével. Az sem mindegy, hogy mi mennyibe kerül, mert nem szórhatjuk a pénzt, bele kell férnünk a költségvetésbe. A régi dolgoknál maradva, most már például csak egyetlen szoknya pliszírozót ismerek Budapesten, korábban ez a foglalkozás sem volt ritka. A régi bádogosom elhunyt, pedig vele sok mindent le tudtunk gyártatni. Ő készítette például a Don Quijote darabban a manchai lovag borotválkozó tálját. Vagy, a veszprémi színházi műhelyben olyan kovács dogozott, aki ötvös szinten készített nekünk jogart és koronát. Amikor még léteztek a laktanyák, onnét is hoztunk csizmákat. Egy pesti kaszárnyában mondta is az öreg suszter, na, ezeket sem látjuk viszont. A tiszteket mindez nem érdekelte, olcsó pénzért adták el nekünk ezeket a holmikat. Sőt, anno, még szovjet katonák is segítettek. A Kopasz és a lágerkurva darabban orosz katonai gimnasztyorkák, pufajkák kellettek. A sármelléki orosz alakulattól kaptunk is ilyeneket, de olyan koszosak voltak, hogy háromszor is ki kellett mosatnunk őket, mire színpadra lehetett lépni bennük. Nagy szám volt az is, amikor a Csongor és Tünde darabhoz repülőgépes katapult ülést kellett szereznünk ejtőernyővel. Ez is sikerült, akkor a pápai repülősök segítettek – elevenít fel Tibor régi élményeket, amelyeknek se szeri, se száma, tódulnak elő az emlékezetből.

Lerakjuk a vasakat a szakcégnél, s utunk a Praktiker áruházba vezet. Itt sárga színű mulcsot kell vennünk, mert a Tóték kertjébe ilyet akarnak elhelyezni a díszletépítők. Az áruházban viszont csak piros mulcs van, ami nem megfelelő. Irány az andráshidai városrész, ahol a NasteBau Kft. kertészetében reménykedünk. Meglepetésünkre azt olvassuk a kertkapura kifüggesztett papíron, hogy csak februárban nyit az áruda. A Tóték darabnak viszont január végén meg lesz a premiere. Szerencsénkre, Németh Éva művezető megérti Tibor problémáját és segíteni próbál. Míg mi megnézzük, hogy van e megfelelő színű mulcs, Éva elrendezi az elvitelének módját, s ha ez az anyag beválik, többért is visszajöhetnek.

- Erről beszéltem! Ha az emberekben megvan a jó szándék, minden akadály elhárítható – örvendezik Tibor, akit arról kérdezek miként lett színházi anyagbeszerző, mert ilyen képzés nincs Magyarországon.

- Messziről indultam, hiszen az Alföldön, Gyulán születtem. A békéscsabai Jókai színházban 1973-ban kezdtem díszítőként, majd ezt a munkát a szegedi társulatnál folytattam 1976-tól. Soha sem felejtem el, talán, ha két hónapja voltam Békéscsabán, Lendvai Feri bácsi a színház guruja azt mondta nekem, az orrára mutatva: „Kispajtás, te ezt a port, amit a színpadon beszívtál, az orrodból nem tudod már kitörölni soha sem!” Hihetetlen, de így lett! A nyolcvanas évek elején eljött hozzánk Szegedre Merő Béla és hívott bennünket Zalaegerszegre. Akkor én már Szegeden anyagbeszerző voltam. Huszonnyolcan együtt jöttünk el Egerszegre, s azóta is anyagbeszerzősködöm. Ebben a furgonban 382 ezer kilométer van. Ez már az ötödik autó, amit elhasználok – mondja, miközben megigazítja sajátos fekete kalapját, amit mindig magán visel.

- Az egyik legemlékezetesebb élményem is a kalaphoz kötődik. Amikor az Ember tragédiája darabra készültünk, Gábor Miklós meglátta fejemen az apámtól örökölt kalapot és azt mondta: „Ilyet kerestem, ebben játszom el a Lucifert!” Mire én ellenkeztem, hiszen a kalap az apámé volt. Mígnem megszólat Ruszt Jóska: „Ha Miklós abban akar játszani, akkor abban is fog!” – érzékenyül el Tibor, hiszen egyik nagy művész sem él már…

- Olyan nem volt, hogy nem tudtam valamit megoldani – folytatja. – Az előfordult, hogy valamit nem tudtam a föld alól sem előkeríteni, de akkor kerestünk más megoldást. Két éve nyugdíjas vagyok, de ezzel nem törődöm, engem ez az elfoglaltság éltet. Kertet művelni nem tudok, mert az autókban szétültem a derekamat, kocsmákban nem szeretném az időmet tölteni, amikor szabad, érdekes munkát is végezhetek. A negyvenhetedik évadomat taposom, tizenkét igazgatóm volt már, s úgy érzem a sikerekben az én munkám is benne van…