A magyar tragédia helyén járt - Az Isonzó-folyóhoz és a Doberdó-fennsíkhoz utazott el egy nagykanizsai férfi

Pető Attila szenvedélye a katonai hagyományőrzés, a vitézi rend berkeiben, dédnagyapja nyomdokán kezdett el e témával foglalkozni.

– Gyermekkoromban sokat nyaraltam a nagyszüleimmel Hévízen, s nagyapám mesélt gyakran a dédapámról, aki az első világháború idején megkapta a vitézségi érmet – idézte fel a kezdeteket Pető Attila. – Ezt Horthy Miklós kormányzó alapította. A kitüntetést azon tiszteknek és katonáknak adományozhatták, akik kiemelkedő bátorságról tanúskodó haditettet hajtottak végre. A dédapám fényképe ott lógott nagyapa házának falán, a folyosón, úgy emlékszem, hogy egy nagy bajuszú, szúrós tekintetű, szikár férfi nézett velem szembe a falról. Több kitüntetést viselt, igazából ez keltette fel az érdeklődésem, és megkérdeztem nagypapától, hogy ki ez az ember? Tőle tudtam meg, hogy a dédpapa.

Pető Attila elárulta: ezt követően évekig szunnyadt a kíváncsisága, majd találkozott vitéz Bartal Györggyel, a Történelmi Vitézi Rend Zala Megyei székkapitányával.

– Nála láttam vitézi okleveleket újra, s akkor vettem fel ismét az évekkel korábban elejtett fonalat – idézte fel Pető Attila. – Beléptem a vitézi rendbe, mint hagyományőrző és elkezdtem kutatni dédpapa életét. Plébániákon nyomoztam a hiányzó anyakönyvi, halotti kivonatok és más dokumentumok után. A plébánosok nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Miután minden iratot megszereztem, 2006-ban avattak vitézzé. Később azonban rá kellett jönnöm, hogy az én életem nem ebben teljesedik ki, hanem az első világháborús katonai hagyományőrzésben. Éppen a dédnagyapám miatt gondolkodtam így valószínűleg. Valahányszor az első világháborús ruhát ölthettem magamra, mindig azt éreztem: igen, megérkeztem.

Pető Attila elhatározta: végigjárja az első világháború magyar emlékhelyeit. Legutóbb a tragikus emlékű Doberdó-fennsíkra, az Isonzó-folyóhoz utazott el.

Az Isonzó folyó a Júliai-Alpokban ered. A folyóról kapta nevét az első világháború Isonzó-frontja. Egy szakaszon 500-600 méteres, meredek hegyoldalak követik, majd a hegyek egyre magasodnak, s Tolmeintől északra már a kétezer métert is meghaladó csúcsok sorakoznak, ami lehetetlenné tette a gyors, áttörő hadműveleteket az olasz csapatok részéről. Az olasz támadások ezért az alsó szakaszra koncentrálódtak, ahol az osztrák-magyar csapatok építették ki védvonalaikat, főként a Doberdó-fennsíkra támaszkodva. A fennsík katonai jelentőségét az adta, hogy a védvonal egy része a fennsík karsztos domboldalaira települt. Itt több, mint egy éven át magyar katonák ontották vérüket, miközben a legnehezebb körülmények között, hősiesen védték állásaikat.

– Családi nyaralásnak indult az olaszországi út, de természetesen, nem hagyhattuk ki az első világháború egyik legfontosabb emlékhelyének számító Doberdó-fennsíkot sem – folytatta. – Annak is a legmagasabb pontját, Monte San Michele-t kerestük fel, amit a magyarok Szent Mihály-hegynek hívtak. Itt található egy múzeum, amiben rengeteg, a föld alól előkerült tárgyi emléket (gépfegyvert, rohamsisakot, stb.) állítottak ki, kialakítottak egy zászlófelvonó helyet és eredeti állapotban maradtak meg lövészárkok, bunkerek is. Hihetetlen és számomra felfoghatatlan, hogyan lehetett a kőből kivájni ezeket a fennsík karsztos részén...

Pető Attila arról is mesélt: az emlékhelyig fel tudtak menni autóval, ami különös szerencse, ugyanis az erőteljes emelkedés még menetfelszerelés nélkül is megerőltető gyalogosan.

– Hogy milyen érzés volt mindezt látni? Eufórikus, felemelő, ezt nem lehet elmesélni, érezni, látni kell – válaszolta Pető Attila. – Nagyon kellemes élményem is volt egy helyivel: találkoztunk egy olasz kerékpárossal, akiről kiderült, hogy az ő dédnagyapja is itt szolgált. Mint kiderült, a férfinak a Monte San Michele alatti falucskában van egy kedves kis vendéglője. Beszédbe elegyedtünk, végül leszögezte: ha valaha is visszatérünk oda, a vendégei vagyunk egy ebédre. Hát nem ez a legszebb példája a történelmi megbékélésnek?