A vers fölszabadítja a bennünk lévő jót

Tóth Péter Lóránt, Radnóti- és Latinovits-díjas kunszentmiklósi versmondó útra kelve nem csupán verset mond vagy rendhagyó irodalom órát tart, de életre hívja a költészetet, alárendelve magát a versnek, járja a Kárpát-medencét. A színművésszel az Olvasat készített interjút.

Mióta része a vers az életednek, hogyan kezdődött?

Diákkoromban, 11 évesen kezdtem a versmondást, magyartanárom, Bődi Szabolcs biztatására, akivel mára már közös műsorunk van, nem szűnt meg a kapcsolat, hanem együtt mondjuk a verset. Verseket és meséket is mondtam, különböző versenyeken vettem részt, egyik alkalommal azonban – épp a Ki mit tud? országos döntője során, amelyen a részvétel hatalmas dolgot jelentett számomra – elment a hangom. Bár nem éltem meg kudarcnak az estet, mégis azt éreztem: többé nem szeretnék színpadra állni. Akkor érkezett az új szerelem az életembe: a kosárlabda. Minden pillanatom arról szólt. Nem mondtam több verset, de nem szakadt meg a kapcsolatom a költészettel; sokat olvastam, megzenésített verseket hallgattam. Abban az időben dőlt el, hogy testnevelő tanár leszek.

A kosárlabda megtanított dolgokra, amiket mostanáig használok, az életem része lett, hogy magasra teszem a lécet, kitartó vagyok egyéb területeken is, csapatjátékos, aki tud küzdeni.

Bár testnevelő tanár lettem, 2008 decemberében újra színpadra álltam: akkor éreztem meg a versmondás erejét, visszatértem a versekhez.

De nem álltál meg, hanem a tanítás mellett egy újabb fonala indult az életednek, részeddé vált a versmondás.

Rájöttem, hogy a versek hatalmas erőt tudnak kifejteni. Úgy éreztem, előadásaim által jót viszek az emberek életébe, a vers fölszabadítja a bennük lévő jót. Ha verset mondok, az ünnepé teszi a hétköznapot, ahogyan egy hétvégi kosármeccs, egy jó játék örömet okoz.

Adni akartam.

Átszüremlett rajtam a vers, és tudatossá vált bennem a versmondás. 2009-ben már részt vettem az országos versmondó versenyeken. Végigjártam a versmondók útját, nem pottyant az ölembe a siker, a tapasztalatszerzés szempontjából mindenképp jót tett, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra haladtam. Már volt egy kész műsorom József Attila verseiből, amit néhány közeli településre elvittem, és láttam, hogy igény és szükség van rá. Megismertem a versmondó társakat, szinte magába szippantott az egész, éreztem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Eközben pedagógusként dolgoztam tovább.

Mikor volt az első nagy siker? Hogyan indult az ország, illetve a medence-járás?

A Latinovits-díj öt évet váratott magára. Előtte persze voltak különdíjak, második, harmadik helyezések, amik szintén nagyon jó eredménynek számítottak. Akkor értettem meg, hogy menni kell az úton, kitartani, dolgozni és úgy talán lesz eredmény. Nem a méltatás jelentette a sikert, nem volt cél a díjak megszerzése, most sem az – természetesen örülök, és örülni kell, de nem ez a legfontosabb, hanem a versmondás maga. Első alkalommal Kárpátaljára és Délvidékre jutottam el. Nagyon élveztem az utazást, az ismerkedést az emberekkel, a tájakkal, miközben folytattam tanári pályám is. Igazán hittem abban, hogy akár a tanársággal, akár a kosárlabdával, vagy

a versmondással kirángathatom az embereket a szürke hétköznapjaikból. Mindig ez volt a cél.

Aztán a tanári pályát elhagytad, maradtak a versek?

Eleinte azt gondoltam, hogy a versmondás mellett képes leszek félállásban tanítani – rövid időn belül kiderült: nem működik. 2015 őszén felmondtam, egy bizonytalan jövőkép állt előttem, fizikai munkát vállaltam a helyi strandon, kertészkedtem, egyfajta türelmi időszak volt ez az életemben, üresjárat. Később a Határtalanul program pályázatán nyertem 147 előadásra lehetőséget. Tizenkét év tanítás után belevágtam valami egészen újba. Elindultam Erdélybe, Felvidékre, Baranyába, főként a József Attila verseiből, életéből készített előadást vittem.

Az első év egyfajta ismerkedés volt a Kárpát-medence magyarságával. Aztán magával ragadott az utazás, új műsorokkal bővült a repertoár.

2016-ban az 1956-os forradalom évfordulójára 100 előadást tartottam a Kárpát-medencében. Abban az évben jutottam el először Kanadába is, ami szintén egy nagy álom beteljesülése volt. Aztán következett az Arany János emlékév. Sorra nyíltak a kapuk, jöttek a lehetőségek, felkérések.

Életvitelszerűvé vált az utazásod, versvándorként emlegetnek, ismernek.

Sokan mondanak verset, sok pódiumműsor van, sok hihetetlenül jó előadó járja az iskolákat, de azt hiszem, ebben a formában, ahogy mondtad, életvitelszerűen egyedül én viszem az irodalmat szerte a magyar nyelvterületen. Én nem csinálok mást, ez az életem. Nemcsak arról szól, hogy elmegyek néha és mondok néhány verset, hanem próbálom a költők gondolatait a mába ültetni, aktualitásukat feltárni, őszintén hiszem, hogy ezek a történetek ma is elevenek. Néha egy hét alatt négy országban tíz előadást is tartok.

Hatalmas rohanás. Egyszer azt olvastam, hogy gyalogosan, majd kerékpárral indultál neki a világnak. Hogyan jött az ötlet?

Tavaly eszembe szökött a gondolat, hogy lassítani kell, közelebb kell kerülni Istenhez, az emberekhez, az úthoz, a természethez. Szerettem volna nem elrohanni a következő vonathoz, buszhoz az előadások után, hiszen a legtöbb alkalommal tömegközlekedéssel járok. Mindig érdekelt maga a zarándoklat. 2017-ben Szent László év volt – eldöntöttem: gyalog elmegyek Szentmiklóstól Szentlászlóig, Horvátországba, ami 260 kilométer távolság. Útközben folyamatosan tartottam az előadásokat, 14 helyszínen. Nagyon jó érzés volt valóban lelassítani.

Elhatároztam, hogy minden évben lesz egy zarándokutam, idén így indultam el kerékpárral Kunszentmiklóstól Nándorfehérvárig, Mátyás királyról tartottam 20 előadást.

Napi hatvan kilométert kerékpároztam. Nem akartam meséket mondani Mátyásról, inkább olyan dolgokat, olyan történeteket, ami a nagy király emberi oldalát mutatja be, amiket ma is használhatunk. Fantasztikus élmény volt a verszarándoklat, szeretném új tematikával évente megismételni.

Vannak-e újabb megkeresések? Amennyire látom, igyekszel nemcsak határon túlra, de Magyarország legeldugottabb falvaiba is elvinni az előadásokat. Cél ez? Direkt az apró, szinte elnéptelenedett falvakat keresed fel?

Sok helyre visszahívnak, meghívnak, mindig örömmel fogadnak. Barátságok alakulnak útközben, igaziak, nem felszínesek. Ugyanakkor mindig próbálok jobb lenni, próbálom felülmúlni az előző előadást, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam az embereknek. Igyekszem közvetlen lenni és alázattal fordulni a versmondás felé. Nem számít, hány ember jön el, nem érdekel, milyen utakon jutok a helyszínekre, a találkozások számítanak.

Hogyan választod ki a témát?

Vannak versek, amiket el kell mondani.

El kell juttatnom az emberekhez Adyt, Radnótit, József Attilát, Kányádi Sándort.

Az emlékévekhez kapcsolódó tematika mellett mindig olyan előadást viszek, ami nekem is fontos, csak így tudom csinálni. Hiszem, hogy a versek olvasása segít magunkat megismerni, s szeretném, ha elhinnék az olvasók: valóban lélekgyógyító hatása van az irodalomnak. Igyekszem minden előadásra nagyon jól fölkészülni, a versek születésének körülményeire figyelni, rájönni arra, hogyan adhatom át legjobban a verset. Egyetlen gondolat lett a vezérfonalam, ami Hobo dalszövegrésze: A múlt sikere nem igazol semmit – próbálok eszerint élni és dolgozni. Nekem minden előadás olyan, mint az első, mind egyformán fontos, mert a versmondás a pillanat művészete.

Borítókép: Tóth Péter Lóránt. Forrás: Youtube / Microgramma MIT