Lélektani zoknimese

Manapság a menő sportolók döntő többsége igénybe veszi a pszichológusok, pszichoterapeuták segítségét a felkészülés során, illetve a versenyek alatt azért, hogy a lehető legtöbbet tudja kihozni önmagából, kizsigerelt szervezetéből, hiszen már nem babra, hanem súlyos (száz)milliókra megy a játék. Így aztán, ha csak néhány tizedmásodpercet, centit, dekát is jelent a lélekbúvárok szakszerű beavatkozása, kifizetődő az alkalmazásuk, hiszen nagyságrenddel többet hoz a konyhára, mint amennyibe kerül… – olvasható a Mediaworks megyei lapjainak Népsport mellékletében.

Amikor én még fiatal öttusázó voltam (a hetvenes évek közepe), szó szerint bujkálnia kellett annak, akivel pszichológus foglalkozott. Ha „véletlenül” mégis kiderült a turpisság, na, akkor volt nemulass! Az akkori tökös csávókat, a nagy vagányokat hétökrös szekérrel sem lehetett volna elvonszolni az „agysebészekhez”, mert ha kiderül, hogy odajárnak, rajtuk röhögött volna mindenki. – Mi van? Gyagyás lettél, kisgyerek, tele a gatya? Mászkálnak a hangyák a búrádban? Inkább szembenéztek a valósággal (beszari vagyok…), és több-kevesebb sikerrel, öngyógyítással igyekeztek kikecmeregni a csávából.

A nyolcvanas évek közepén az egyik újpesti öttusázónak – nevezzük Ferinek – jelentős gondjai akadtak a futással, pontosabban a futáshoz használt zoknijával… Kemény, mi? És hol van még a vége?! Ferkó egyszer csak elkezdte hajtogatni, azért nem megy neki kimagaslóan a futás, mert „gyűr a zokni”. Eleinte senki sem figyelt rá, mert csak úgy magában, a bajusza alatt motyogta: „Gyűr a zokni…” De aztán egyre sűrűbben, hangosabban és durcásabban tört ki belőle, hogy „gyűr a zokni!!!”.

Az edzéseken már kifejezetten zavarta a többieket állandó panaszkodásával, rikácsolásával. Nem volt mit tenni, szakemberhez kellett fordulnia, s mivel az egyesületnek szüksége volt a válogatott kerettagságra esélyes Ferencre – aki egyébként kicsit hipochonder is volt – igyekeztek a legjobb pszichológust biztosítani számára.

Nem is kellett nagyon messzire menniük, hiszen a klub korábbi híres-neves atlétája, kiképzett pszichológusa vette „kezelésbe” Ferikét. Szépen haladtak. A foglalkozások során „Franszoá” gyorsan elsajátította a különböző feszültségoldó technikákat, egészen jól belejött az autogén tréningbe, látszólag megszabadult a különböző fóbiáitól, sőt időnként, mint egy igazi indiai guru, meditált is… Elméletileg már nem is gyűrt a zoknija, akár ki is szaladhatott volna a világból, de ugye más az elmélet és más a gyakorlat!

A versenyeken továbbra is gyűrt a zokni… A pszichológus vakargatta a feje búbját, forgatta a szakirodalmat, utánaolvasott hasonló eseteknek, de a teljes siker csak nem akart öszszejönni… Aztán mégis a kezükre játszott a szerencse, amely, mint tudjuk, sokszor többet ér még a tudásnál is!

Az egyik nagyon fontos versenyen, amelyen „Frenki” válogatott kerettagsága (is) volt a tét, az újpestiek és az öttusa-válogatott nagyszerű masszőre, Morhardt „Jumbó” Béla a bemelegítést követően odaintette magához a gyűrött zoknis öttusázót, átfogta a vállát és halkan, szinte duruzsolva beszélt hozzá. „Fransziszkó” folyamatosan bólogatott, majd leült egy fatuskóra. Előbb levette szöges cipőjét, aztán pedig a zokniját… Béla bá abban a pillanatban egy hatalmas sallert pattintott a versenyző arcára és ráordított: – Ferikém! Gyűr még az a rohadt zokni? Ferike némileg megszeppenve válaszolt: – Nem gyűr, Béla bá…

Happy end nincs? – kérdezheti joggal a nyájas olvasó. De van! Feri, természetesen zokni nélkül futva, megnyerte a csatát! A következő kerethirdetésnél már elhangzott az ő neve is dr. Török Ferenc szövetségi kapitány szájából. Nem csak úgy…

Karikatúra: Szalai Attila