Szúrós szépségek szerelmese a bánokszentgyörgyi Szakony Árpádné

Persze, az utóbbi mondat némi kiigazításra szorul, ugyanis egy kertészkörökben ismert mondás szerint minden kaktusz pozsgás, de nem minden pozsgás kaktusz. A pozsgás, vagy más néven szukkulens növények szárazságtűrők, eredendően a trópusi, sivatagai vidékek lakói. Közéjük tartoznak a kövirózsák, a varjúhájak, s a kaktuszok is. Ilyenekből van több száz darab a bánokszentgyörgyi Szakony Árpádné, Krisztina portáján, aki mostanában inkább igyekszik megszabadulni a növények egy részétől, ugyanis ennyit már hely híján nehezen tud átteleltetni a házban.

- A 90-es években kezdtem el pozsgásokkal foglalkozni, gyűjtögetni, ha megláttam egy különlegességet, amilyen még nem volt a repertoárban, rögtön megvettem – idézte fel a kezdeteket Krisztina. – Az ragadott meg bennük, hogy annyira sokfélék, van köztük szúrós, nem szúrós, van olyan, amelyiknek egészen selymes a tüskéje és a virágaik… Hát azok valami csodálatosak! Ezért kaptam kedvet a gyűjtéshez, és mára odáig fajult a dolog, hogy nem férünk el tőlük, főleg télen, mert a hideg évszakban ezeket be kell költöztetnem a házba a fagy elől. Ezért újabbakat már nem szerzek be, amiből pedig több van, azokon túladok.

Szakonyné Krisztina jelezte: a pozsgások télen hűvös klímát, 10 Celsius fok körüli hőmérsékletet, minimális vizet és világos helyet igényelnek. Májusban, a fagyok elmúltával kerülhetnek ki a lakásból, olyan helyre, ahol kicsit védettek, mert a sok esőt nem viselik el. Nem véletlenül hívják ezeket a növényeket a lusta emberek virágainak, ugyanis hetekig is elvannak öntözés nélkül, főleg a kaktuszok, hiszen a töviseikben is képesek tárolni a vizet. A túlöntözést nehezen tűrik, ezért a legjobb, ha akkor öntözi meg őket az ember, amikor már zöld színük fakul, felületük pedig ráncosodik. Kivételt ez alól csak az az időszak jelent, amikor intenzíven növekednek, tehát a május-június és a szeptember október, ilyenkor relatíve sok nedvességet igényelnek. A legjobb, ha fentről kapják a vizet, úgy, hogy a nedvesség a töviseket is érje. Néha gombás betegségek, lisztharmat, peronoszpóra támadja a növényeket, ezért amikor a szőlőt permetezzük réz-, vagy kéntartalmú szerekkel, nyugodtan adhatunk belőle a pozsgásoknak is.

- Vannak közöttük egészen gyorsan növő fajok, mások évek óta ugyanakkorák, de a növekedés némiképp a tápoldatozással is befolyásolható – folytatta a gyűjtő. – Én a helyszűke miatt is már nemigen tápoldatozom őket.

Azt is elárulta: kifejezett kedvence nincs a növények közt, a kaktuszokat és a többi pozsgást is egyformán kedveli. Van pár érdekes faj, ilyen például a dögkaktusz, amely a hazai viszonyok között télen virágzik. Virágja gyönyörű, de – nem véletlenül hívják a fajt úgy, ahogy – irgalmatlanul büdös, „illata” a rothadó húsra emlékeztet. Förtelmes szagával vonzza magához a legyeket, amelyek gondoskodnak a virágok megporzásáról.

Egyes pozsgások eleve kis növényeket, sarjakat (köznyelven „fiókákat”) hoznak, amelyek a talajra érve legyökeresednek, s könnyen szétültethetők, vagy gyökér nélkül leválasztva gyökereztethetők, s olyanok is vannak, amelyek apró, lisztszerű magvakkal szaporíthatók.

- Azok a fajok a drágábbak, amelyek kevés sarjat hoznak és magjuk sincs sok, nyilván, ezek nem olyan könnyen szaporíthatók – tudtuk meg a gyűjtőtől. – Hogy hogyan viselem a kaktuszok szúrásait? Nos, nem lehet őket megszokni, hazudnék, ha azt mondanám, hogy már meg sem érzem. Épp ellenkezőleg: nagyon kell vigyáznom, nehogy megbökjenek a töviseik, mert a szúrás helyén nekem mindig begyullad az ujjam. Némelyik kaktusz tüskéinek végén található egy szabad szemmel nehezen látható kis horog, ami beleakad a húsba és komoly roncsolást tud okozni. Szóval, nem egy fájdalommentes szenvedély ez...